23. fejezet

Sziasztok! Csak annyit szerettem volna mondani, hogy mától lehetséges, hogy mindennap hozok részt. Már meg van írva előre pár, és egyfolytában írom meg őket. Persze, hogy ez létre jöjjön, legalább 3 kommentre számítok! :) xx
Huszonharmadik fejezet

Ott ültem csendben a tetemtő előtt, azon gondolkozva, hogy egyáltalán nem érdeklem a saját tulajdon anyámat. Ha annyira beszélni szeretett volna velem, utánam tudott volna jönni. Sőt, még most is jöhetne, de nem teszi. Nem érdeklem. Gyűlöl. De az az igazság, hogy én is őt. Neki az lett volna a feladata, hogy amikor mindenki engem hibáztat, megvéd velük szemben. Nem pedig ő is melléjük áll. Ráadásul ott hagyott minket a legnehezebb időszakban.
Egy kocsi fékezését hallottam. Gyorsan arra néztem. Luke érkezett meg. De nem volt egyedül. Ott volt vele Lizzie, és Harry is. Elsőnek a legutóbb említett ért oda hozzám.
- Jól vagy? - kérdezte. Még a vak is látta volna, hogy aggódott. Nagyon.
Nem volt erőm válaszolni, csak bólintottam egyet, és egy elég gyenge mosolyt felé küldtem.
- Mégis hogy a fenébe jutott eszedbe idejönni egyedül?! - kérdezte idegesen Liz. Nem üvöltött, sőt, inkább csak suttogott. Nem rossz indulatúan mondta, inkább mintha aggódott volna ő is. Sőt, biztos.
- Nem lett volna semmi baj, ha ő nincs itt... - suttogtam.
- És most hol van? - kérdezte Luke, és körbe nézett, mintha őt keresné.
- Bent. - böktem a fejemmel a temető felé. Luke kifújta a levegőt, és elindult a bejárat felé.
- Majd én mindjárt megmondom neki a magamét! - indult el, de utána szóltam.
- Ne, Luke! Hagyd! - mondtam neki hangosan. - Inkább menjünk, nehogy még véletlenül is találkozzak vele újra. - mondtam, és feltápászkodtam a fűből. Luke nem ellenkezett, csak megadóan az autó felé kezdett lépkedni, és bepattant a kormány mögé. Lizzie az anyósülést foglalta el, Harry pedig mellettem ült, hátul. Egyik kezével magához ölelt. Talán a történtek után el kellett volna húzódnom, de nem tettem.
Lizzie mikor hátra nézett, először mintha egy kicsit mérges lett volna, de utána elmosolyodott egy kicsit. Tudom, hogy nem nézi jó szemmel az egészet, de csak azért, mert ismeri Nate-et, és tudja, hogy jó ember. Ahogyan ezt én is tudom. De nem tudom az érzéseimet véka alá rakni.

~*~

Túlságosan is hamar eljött az idő, hogy haza induljunk. Feszült voltam az egész miatt. Nem akartam Nate-el találkozni. Legszívesebben elbujdokoltam volna, de nem tehettem. Be kellett neki vallanom, hogy megcsaltam, még ha nem is a legsúlyosabban. Csak még azt nem tudtam, hogy mégis hogy leszek képes a szemébe nézni ezek után.
Villám gyorsan rendbe szedtem magam. Lezuhanyoztam, és megmostam a hajam gyorsan. Megszárítottam, és szög egyenesre kivasaltam. Megcsináltam az egészen egyszerű sminkem, és felvettem a ruhám, ami egy sárga ingből és egy egyszerű farmersortból állt. Megfogtam a táskám és a bőröndöm, és vártam, hogy Lizzie is elkészüljön. Mint mindig, most is rengeteg ideig készülődött. Máskor idegeskedtem volna, most inkább örültem neki. Mintha ezzel elkerülhettem volna a találkozást.
Sajnos Liz sem öltözködött még egy napig, csupán fél óráig, így kénytelenek voltunk elindulni. Nem vittük magunkkal az összes bőröndünket, mert nem lett volna értelme. Csupán egybe bepakoltunk mindent, amire szükségünk lehetett az elhozott cuccaink közül. A többieket beraktuk a turné buszba, és majd odaszállítják Bernbe.
A hallban Luke már várt ránk. Természetesen megjegyezte, hogy késtünk. De végül is ezt már igazán megszokhatta volna. Miközben mentünk ki a taxinkhoz, néha találkoztunk egy-egy ismerős arccal, hangmérnökökkel, szervezőkkel. Nekik nagyot köszöntünk, sőt, egy-két szót váltottunk.
Nagy nehezen végül beszálltunk a taxiba, és elindultunk a repülőtérre. Csak remélni mertem, hogy Madridban most lesz valami hatalmas dugó, de jómagam is tudtam, hogy nem lesz. Még korán reggel van.
Út közben a tegnap estén gondolkoztam. Fiúknál voltunk Luke-al és Liz-zel és beszélgettünk. Vagyis pontosabban elbúcsúztunk egymástól erre az egy hétre. Ők nem jöttek vissza Londonba. Nem éreztem magam valami jól, mert már feszült voltam a ma miatt. Ráadásul Harry is úgy nézett rám, mintha várna tőlem valamit. Ezer lehetőség van, hogy mit akart, de nekem van egy olyan érzésem, hogy azt akarja szakítsak Nate-el. Azt várja, hogy megtegyem ezt a lépést. Talán már ő is tudja, hogy bizonytalan vagyok.

~*~

Mély levegőt vettem, és elkezdtem keresgélni a repülőtér halljában aput. Örültem én neki, hogy haza jöhetek egy hétre. Nagyon fontos nekem az apukám, és rég láttam már. De mint általában mindennek, ennek is van egy árny oldala. Sose hittem volna, hogy egyszer Nate lesz az.

A két oldalamon Luke-kal és Liz-zel indultam el a kijárat felé, ahol feltehetőleg a szüleink vannak. Nem mintha nem tudnánk egyedül hazamenni, sőt, Luke egyedül is megy a kocsijával, de akkor is. Mégis csak hosszú ideje nem láttuk őket. Lehet, hogy nem vagyunk már kicsik és nincs lépten nyomon szükségünk rájuk, de azért hiányozni hiányozhatnak. 

Pontosan úgy, ahogy azt vártuk, az én és Liz apukája ott várt ránk a bejáratnál. Épp nagyban beszélgettek amikor megérkeztünk. 

- Sziasztok! - ugrottam apu nyakába. Ahogy félszemmel láttam, Liz is pont ugyanúgy tett. 

- Szia kicsim! - mosolygott apu megállíthatatlanul. Nekem is mosolyra húzódott a szám. - Annyira hiányoztál!

- Te is nekem apu! - öleltem szorosan magamhoz, majd elengedtem.

- Nézd, hoztam neked valakit! - mosolyodott el apu, és lépett egy lépést odébb. Nem messze tőle, ott állt Ő. Aki miatt eddig ölni tudtam volna, aki a világom közepe volt még a nyár előtt. Az arcomra egy mosolyt varázsoltam, és úgy tettem, mintha örülnék neki. 

- Nate! - mentem oda hozzá, és őt is megöleltem.

- Szia drága! - mosolyodott el szívdöglesztően. Amitől a lábam remegett, és a nyomromban pillangók repdestek. Régen. - Hiányoztál ám! - motyogta a fülembe azt a szót, amit az utóbbi hetekben egyszer sem mondott nekem. Amit annyira hiányoltam. Most melegség töltötte el a szívem tőle, azonban mégis úgy éreztem, ezzel már elkésett.

- Te is nekem! - mondtam, és próbáltam a legmeggyőzőbb lenni. A következő pillanatban felemelte az állam, és lágyan megcsókolt.