19. fejezet

Sajnálom, ez a rész nem olyanra sikerült, mint amilyenre eredetileg terveztem :// xx
Tizenkilencedik fejezet

Eléggé érdekesen nézettem ki a kis városnéző túránkon. Szerintem komplett hülyének néztek, ahogy 5 baseball sapkás, napszemüveges fiúval járkálok össze- vissza a városban. Sajnos 3 év az csak 3 év, így sikeresen el is tévedtünk vagy kétszer, de remek probléma megoldó lépességemnek hála, mindig sikerült valamilyen módon jó helyre kilyukadnunk. A város látványa pedig egyáltalán nem zaklatott fel. Jó, ez így erős túlzás, de magam tudtam tartani. Kénytelen voltam amúgy is, mert Harry minden mozdulatomat figyelte, és azt várta, hogy majd kiborulok. Nem tudott ugyan semmit se, de mégis. Tudta, hogy itt történt velem valami nagyon nagy dolog, de ő maga sem tudja, hogy mi.

- Georgi, merre kell menni innen? - kérdezte Liam, és aggódva körbe nézett. Eddig csupán kétszer tévedtünk el, de már itt is a harmadik... Körbe néztem a környéken. Ismerős volt. Biztos voltam benne, hogy közel vagyunk a hotelhoz. De akármennyire is néztem a környéket, nem tudtam eldönteni, hogy merre menjünk. Végül találomra csak úgy elindultam az egyik irányba. 

- Erre! - mutattam előre, és magabiztosan elkezdtem lépkedni. Azonban nem vettem észre, hogy bárki is követett volna. Visszafordultam megnézni, hogy mégis hol a jó büdös fenében vannak. Egyfolytában ugyanott, ugyanabban a pózban álltak. - Miért nem jöttök?! - kérdeztem értetlenül. Egyszerre vonták meg a vállukat.

- Biztos arra kell menni? - kérdezte Niall. Megvontam a vállam. Nem tuti, de az biztos, hogy kifogunk lyukadni valahova, és ha minden jól megy, akkor én tudni fogom, hogy hol van az a valahol. A történetnek pedig itt vége lesz.

- Nem. De bízzatok bennem! - ezzel újra elindultam. Szerencsére most már nem állt szándékukban ellenkezni. Mögöttem hülyéskedve haladtak. Sok-sok ideig sétáltunk csak egyenesen, míg nem ismerős lett a környék. Túlságosan ismerős is. Tudtam, hogy merre kell menni, azonban semmi kedvem nem volt arra menni. A hotelt már itt-ott lehetett látni az épületek között, de ahhoz, hogy odamenjünk, el kellett volna menni a régi otthonom előtt. Hirtelen megtorpantam, és nem állt szándékomban tovább menni. A fiúk nem vették észre, ezért Zayn belém is rohant.

- Te meg miért álltál meg?! - kérdezte értetlenül a fiú. Válaszolni akartam, de nem jött egy hang se ki a torkomon. Egyszerűen csak visszafordultam, és elindultam visszafele. A fiúk azonnal utánam szóltak. Hangjukban értetlenség csengett. Ők nem tudtak semmiről. Ha tudták volna biztosan megértik, de így... csak hülyének néztek. Egy érzelmileg labilis lányt láttak bennem, de nem tudták, hogy miért. 

A szememet könnyek kezdték el áztatni. Nagyon megbántam, hogy eljöttem. Nem kellett volna, vagy ha mégis, nem velük. Ők akik most hülyének néznek engem. 

A következő pillanatban valaki megragadta a karom, és maga felé fordított. Lehunytam a szemeim. Nem akartam, hogy sírva lásson, ezért bevetettem ezt az én sem látom őt akkor ő sem lát engem dolgot. Éreztem, ahogy magához von, és szorosan megölel. Automatikusan én is visszaöleltem, és az arcom a nyakába temettem. 

- Mi a baj? Mi történt ilyen hirtelen? - hangjából kiszűrődött a kíváncsiság. Elakartam mondani neki, mert megbíztam benne. De nem voltam képes rá. A tehetetlenségemtől csak még jobban sírni támadt kedvem. Ha ezelőtt nem zokogtam volna, most már igen. Hiába tudtam, hogy a többi 4 fiú ezt mind látja, egyszerűen csak ki kellett magamból adnom. És Ő megértett, pedig nem is tudja miért van ez. Semmit sem tud, csak apró darabokat. De abból pontosan tudja, hogy nagyon komoly nyomott hagyott bennem az egész. Tudom, hogy kíváncsi rá annyira, hogy majd kilyukad az oldala. De ennek ellenére nem erőlteti, csak vár arra, hogy magamtól mondjam el. 

- Nem akarok arra menni... - nyöszörögtem ki nagy nehezen. 

- Akkor nem megyünk arra. - súgta a fülembe. Nem lett volna szabad, de kirázott a hideg tőle.
- Köszönöm. - szipogtam. Óvatosan elengedett, és a többiek felé fordult.
- Ti csak menjetek tovább, mi más fele megyünk. - mondta nekik, és közben félkézzel átölelt. Lehajtottam a fejem, és próbáltam elkerülni azt, hogy még csak véletlenül is meglássák az arcom. A kisírt arcom.
- Miért? - értetlenkedett Louis. - Ott már lehetett látni a hotelt. Nem sokára kéne indulni a koncertre, nem kéne elmaradnod Harry! - még sosem láttam Louist ilyen apáskodónak. És egyáltalán nem örültem neki, hogy pont most jött neki elő ez az énje. Pont most.
- Nyugi, sietünk! Csak megnézünk még egy dolgot. - intette le azonnal Harry.
- De mi baja van Georginak? - kérdezte Zayn is. Nagyot sóhajtottam. Most már engem igazán elfelejthetnének.
- Ha lekésed a koncertet miattam, akkor igazán mehetünk arra. Csak... - nem fejeztem be, mert nem lett volna mivel befejeznem. Mondtam volna neki, hogy öleljen át, mert máskülönben nem bírnék elmenni a régi otthonom előtt. Ahol még Vele éltem boldogan, ahova megannyi emlék köt? Hülyén hangzott volna, és nincs is rá szükségem. Eddig kibírtam, most is kifogom.
- Biztos vagy te ebben? - nézett rám kételkedve Harry.
- Nem. De nem akarom, hogy elkéss miattam a koncertről. - ezzel pedig elindultam az eredeti irányba. Nem érdekelt, hogy újra hülyének néztek, hogy épp üvöltöztek utánam. Csak mentem, és elhatároztam magamban, hogy azért se fogok sírni. Ez már sok-sok évvel ezelőtt volt. Azóta sok minden történt velem, megváltoztam. Sokkal erősebb lettem.
Hallottam a mögöttem rohanó fiúk cipőinek a zaját, de nem érdekeltek. Lehajtott fejjel sétáltam előre fele, és nem törődtem semmivel, csak azzal, hogy véletlenül se nézzek a volt otthonom felé. Tudtam, hogy közel vagyok hozzá, már túlságosan is. Aztán mint csak szimpla kíváncsiságból mégis felnéztem. Túlságosan is izgatott, hogy most hogyan néz ki. Megtorpantam, ahogy megláttam a nagy társas házat. Rosszabbul nézett ki, mint azt gondoltam. A falairól a sárga festék már-már le is kopott, a tetőcserepek közül nem egy hiányzott. Az ablakain már látszott, hogy nem maiak, némelyikben már a külső réteg üveg már ki is volt törve. Szomorú volt látni így az épületet, ami most csendben állt ugyanott. Nem tűnt ki a többi közül, mind ugyanilyen volt. De belegondolni, hogy régen itt minden pompázott. Az egész utcában gyerekek zsivaja hallatszódott, ahogy az épületek előtti kisebb zöld pázsitokon rohangálnak, köztük jómagam is.
Hirtelen beugrott egy kép, ahogy kézen fogva lépek ki a bejárati ajtón Vele. Lejött velem mindig játszani 6-7 éves koromban, mert féltett, és nem szerette volna a szüleimre zúdítani még ezt a feladatot sem. Pedig ő sem volt jóval nagyobb nálam. 11-12 éves volt. Mindig elmagyarázta nekem ugyanazokat a dolgokat, hogy vigyázzak magamra, ne álljak szóba idegenekkel és a többi, és a többi. Mindig türelmetlenül vártam, hogy befejezze, mert rám már vártak a barátaim, hogy játszunk. Akkor utáltam, hogy mindig azzal a szöveggel untat, de meg már bármit megtennék azért, hogy csak még egyszer mondja el nekem... Aztán egy újabb kép ugrott be, már 11 éves lehettem. Fülig bele voltam zúgva egy fiúba, mindent megtettem azért, hogy felfigyeljen rám. De neki mindig csak azok a hülye barátai voltak a fontosak. Nagy csalódás volt, otthon mindig panaszkodtam miatta. Egyszer megelégelte, hogy mindig panaszkodok, és elkapta, hogy beszélgessenek egy kicsit. Nem tudom mit mondott neki, de nagyon mérges voltam rá, hogy beleszól. De másnap már a fiúval ültem azon a bizonyos padon, ami még ma is ott áll ha minden igaz.
Tekintettemmel gyorsan a padot kezdtem el keresgélni. Pontosan ugyanott állt, csak már nem a régi volt. A festék már java részt lekopott róla, és elég piszkos is volt. Minden eddigi tervem kútba dobva elkezdtem menni a pad felé. Mikor odaértem, szememmel megkerestem azt a vésést. G+F
- Ne csináld már! Ha meglátja valaki, hogy belevésted, tuti kapni fogunk a fejünkre! - nevettem, és közben figyeltem, ahogy Fernando a kulcsával a padba vés.
- Nem fogják megtudni, hogy mi voltunk! - mosolygott rám. Nem szóltam utána neki, mert nem lett volna értelme. Tudtam, ha a fejébe veszi, akkor az úgy is lesz. Pont olyan makacs volt, mint én.
- Kész! - nézett büszkén a művére. Én is odahajoltam, hogy megnézzem: G+F. Mosolyogva ránéztem, és nyomtam egy puszit az arcára.
Elmosolyodtam az emléktől. Fernando volt az első igazi barátom. Ő volt az a bizonyos fiú, akivel beszélgetni kellett egy kicsit.
Az ujjamat lassan végig húztam az íráson. Az emlékektől újra könnyek szöktek a szemembe, hiába fogadtam meg, hogy most nem fogok sírni. Sírni az emlékektől. Ha ránéztem a nagy régi épületre, a gyermekkoromat láttam benne.
- Meg vagy? - Harry mellém lépett. Kicsit megijedtem, mert azt hittem, hogy valamilyen itteni ismerős az, és felismert. Nem lenne erőm még ahhoz is.
- Ebben a házban laktunk... - nem válaszoltam a fiú kérdésére, csak felnéztem a házra. Harry is arra nézett.
- Szóval ezért nem akartál erre jönni, igaz? - kíváncsi tekintetekkel nézett rám. Bólintottam egyet, és letöröltem az épp akkor kicsorduló könnycseppemet. A fiú nem kérdezett többet, csak újra átölelt. Megint megismétlődött az előbbi szituáció. Az arcomat a nyakába dugtam el, és pityeregtem. De ez mégis más volt. Ott álltunk egymást ölelve, ahol ez lettem aki vagyok.

~*~

- Georgi, nem kellett volna odamenned! - ölelt át Lizzie ahogy meghallotta, hogy hol jártam ma. 

- Ez tényleg nem volt jó ötlet. - csatlakozott hozzánk Luke. Elmosolyodtam azon, hogy ennyire aggódnak értem. 

- Srácok, lehet hogy nem életem legjobb döntése volt, de legalább megbizonyosodtam arról, hogy nem is vagyok annyira érzékeny, mint azt gondoltam. Igen, lehet, hogy sírtam, de akkor is, rosszabbra számítottam. Ezzel bizonyítottam magamnak. - mosolyogva mondtam el nekik. Nem bántam meg egyáltalán, hogy aztán mégis arra mentem. Hogy szembesültem a régi otthonommal. 

- Ha így látod az nagyon jó. - vigyorogva összekócolta a hajam Luke.

- Na! - csaptam a kezére nevetve. Gyorsan az ágyamhoz fordultam, és felkaptam a már oda kikészített ruhákat. - Várjatok, gyorsan felöltözöm! - ezzel beszáguldottam a fürdőbe, és magamra kaptam az egyszerű farmersortom, és a türkiz kissé átlátszó ingem. Kifésültem a hajam, és egy alapsminket feldobta, majd kiviharzottam. - Kész is vagyok! - vigyorogtam rájuk.

- Nem is ismerek rád! Eddig tökre paráztál, most meg... - mosolygott elégedetten Lizzie.

- Mint már mondtam, sokkal biztosabb vagyok már magamban! - feleltem mosolyogva. Csupa igazat mondtam. Ezerszer jobban bíztam már magamban. Nem féltem attól, hogy a kelleténél jobban kiborulok esetleg vagy ilyesmi. Tisztában voltam vele, hogy a maradék 4 napot nem lesz egyszerű végig csinálnom, de már nem féltem.