14. fejezet

Tizennegyedik fejezet

**Georgi szemszöge**

A szemében meglepődöttség tükröződött. Ennyire meglepte volna a válaszom?

- Miattam? Ennyire irritállak? - nevetett fel kínosan. Teljesen félre értette a válaszom...

- Nem, dehogyis! Csak tudtam, hogyha én is megyek, akkor te nem fogsz jönni. Azt pedig nem szerettem volna, ha miattam maradsz le a városnézésről... - néztem rá. Kicsit kellemetlen volt ez a téma. Magam sem értem, hogy miért akarok neki még jót, ha így viselkedett velem...

- Nyugi, akkor is elmentem volna. Ki nem hagynám Párizst! Még ha már jártam itt is... - nevetett fel. Szóval most lejárattam magam előtte?

- Ó, ez teljesen más... Akkor feleslegesen maradtam volna itthon... - biggyesztettem le az ajkam. Sok-sok hálának tartozom én az időjárásnak! Ha nem esett volna az idő, itt maradok feleslegesen.

Ezután a rövidke beszélgetés után (ami normális volt), újra csend állt be közénk. Látszott Harry-n, hogy gondolkozik valamin. Kíváncsi voltam rá, de nem mertem megkérdezni. Még ki sem békültünk hivatalosan.

- Szóval fontosnak tartottad azt, hogy nehogy kimaradjak valamiből, ezért te feláldoztad magad. És ezt mind azok után, hogy így viselkedtem veled? Hogy összevesztünk? Miért? - nézett rám. Nem számítottam ilyen kérdésre. Nem tudtam mit válaszolni. Zavartam elkezdtem piszkálgatni a kezem, és próbáltam kibújni a válaszadás alól. - Georgi! - próbálta felvenni velem a szemkontaktust, de mindig másfele néztem. Most erre mit mondhatnék? Magam sem tudom már, hogy mit miért csinálok! Nem hogy még valakinek megtudjam magyarázni.

- Hát... Mert... - kezdtem el makogni valamit. - Mert nem ilyennek ismertelek meg. És én annak a srácnak akartam jót, akit pár hónapja megismertem... - mondtam az első eszembe jutó és értelmesnek tűnő választ. 

- Á, értem. - nem volt valami biztos abban, hogy ezt el is higgye nekem. Pedig volt benne valami, tényleg. De szerencsére nem firtatta tovább a témát. Látta rajtam, hogy zavarban vagyok.

- És te miért viselkedtél velem úgy? - kérdeztem. Akarva akaratlanul is kicsúszott a számon a kérdés. Múltkor a buszon sem tudta megindokolni. Ha már itt vagyunk kettesben, nem veszthetek semmit ha megkérdezem.

- Őszintén nem tudom. Egyszerűen csak összezavarodtam. Én sosem tudtam, hogy neked barátod van. Pedig már mindenki tudta. Azt hittem, hogy nekem elmondanád. Olyan jókat beszélgettünk együtt. Annyi mindent megtudtunk egymásról. És... - kezdett volna el mondani valamit, de megakadt. Nem volt biztos abban, hogy ezt el kellene-e mondania nekem. 

- És? - sürgettem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit akar mondani. 

- És... És nem tudom! Egyszerűen féltékeny voltam, mert van barátod. Idegesített a tudat, hogy már foglalt vagy. - mondta ki, és elég ideges lett. Talán magának sem akarta még bevallani. A szívem kétszer gyorsabban kezdett el verni, a gyomromban pedig valami furcsa érzés volt. Nem ismeretlen érzés, nagyon is ismertem. De ennek nem most kéne előjönnie! Hanem amikor Nate-el vagyok. Amikor a barátommal, nem pedig egy fiúval, akivel az utóbbi hetekben nem is beszéltem, pedig együtt vagyunk egy turnén! 

Teljesen összezavarodtam. Szerelmes lennék újra? Vagy csak figyelemre vágyom? Akármennyire is néztem a dolgokat, ugyanott voltam. Sehol. Csak meredtem magam elé, és szótlanul ültem. Harry kíváncsian várta a reakciómat. Talán egy kicsit meg is ijedt, hogy nem mozdulok. 

- Georgi! - szólalt meg hirtelen mellettem. - Jól vagy? - aggódva fürkészett. Lassan felé fordítottam a fejem, és rámosolyogtam. Nem volt valami hihető mosoly, de ennél jobbat nem tudtam. Hiszen forgott velem a világ. Az agyamban milliónyi kérdés nyüzsgött, de egyikre sem tudtam választ adni. Nem értettem, hogy miért van ez az érzés, hogy miért nézek megbabonázva Harry-re. Nekem van barátom, akit szeretek! Szeretek? Biztosan szeretek! Csak már lehet, hogy nem annyira amennyire kellene.

- B-bocsi. Egy kicsit elgondolkoztam. - válaszoltam neki halkan. Látszódott rajta, hogy nem érti miért viselkedek vele így. De mintha a szemében a remény egy kicsi szikrája csillant volna meg. De miért? 

- Szóval, akkor most kibékülünk? - kérdezte mosolyogva. Kifújtam a bent tartott levegőmet. Nem firtatja tovább ezt a témát. Ha lehetett volna, akkor a világ összes áldását rászórtam volna akkor.

- Igen, remélem. - bólintottam egy kicsi mosollyal az arcomon.

~*~

Órákig beszélgettünk. Hasonló képen mint még régen. Nagyon jó volt vele megint megbeszélni a dolgokat, nem pedig kerülni egymást. Iszonyatosan sokat nevettem, amikor mesélt nekem az eddigi turnéjukról. Nagyon sok vicces dolog történt velük. Én már nem tudtam ennyi mindent mondani.

- És egyébként Spanyolországban is születtél? - kérdezte hirtelen. Épp egy teljesen más témában voltunk, amikor megkérdezte. Meglepett vele, de ez még nem olyan kérdés volt, amire ne válaszoltam volna.

- Nem. 5 éves lehettem. Épp hogy csak megtanultam a saját anyanyelvem, máris újat kellet... - mosolyogva visszagondoltam azokra az időkre. - Új ház, új környezet, új nyel, új barátok. Eleinte kimondottan nem szerettem Madridban élni. Már megszoktam a londoni életet. De aztán ahogy egyre jobban otthon éreztem magam, egyre jobban is éreztem magam. Viszonylag hamar elsajátítottam a nyelvet... Utána már jó volt. - rántottam meg a vállam. 5 évesen azt hittem, hogy minden összeomlik. Közben akkoriban milyen jó is volt az élet! 

- Miért költöztetek el? - tette fel legújabb kérdését. Most ő kérdezett, én válaszoltam. Eddig fordítva volt.

- A drágalátos anyukám miatt. A nagyszüleim nagyon betegek voltak, és ápolni kellett őket. Mivel a drága anyukám egyke volt, rá hárult a feladat. - válaszoltam. Nem akartam anyuról beszélni neki. Mindennél jobban szégyelltem, hogy egy ilyen nő az anyukám.

- Miért beszélsz így az anyukádról? - húzta fel a szemöldökét. - Egyáltalán eddig miért nem beszéltél róla? - sorra csak tette fel a kérdéseket. Nem akarta, de felzaklatott. Spanyolország számomra egy tabu téma. Egyáltalán nem szeretek róla beszélni. Sőt, mi több, nem is tudok. 

- Kérlek Harry, hagyjuk ezt a témát. Nem szeretnék róla beszélni. - válaszoltam halkan. Nem volt kedvem egyáltalán anyámra gondolni is.

- Én ezt nem értem. De ha nem akarsz róla beszélni, akkor hagyjuk. - hálásan ránéztem, és megöleltem. Mindennél többet jelentett az, hogy megérti. Nem faggatózik tovább, hanem elfogadja, hogy nem akarok róla beszélni.

- Lefeküdhetnék valahova? Nagyon fáradt vagyok. - mondtam neki. A fáradtság hirtelen tört rám. Egyszerűen csak le kellett feküdnöm. 

- Gyere! - bökött a fejével az egyik szoba felé, és elindult arra.