20. fejezet

Huszadik fejezet

Nem hiszem, hogy normális lenne, hogy van mellettem 3 hímnemű egyed, és nekem kell cipelnem az ők cuccaikat. Mert rendben, segítek nekik, de az mi, hogy mindent én viszek, ők pedig mellettem egyfolytában játszák a hullafáradtat. 

- Ezeket ide rakd le, de vigyázz, nehogy összegyűrődjenek benne a cuccok! - oktatott ki Zayn. Összeráncolt homlokkal ránéztem, és úgy ahogy volt a kezemben a cucca, ledobtam az ágyára. - Hé! Ezek vadonatúj felsők! - azonnal leszidott, de meg sem mozdult volna azért, hogy megigazítsa őket. Szép mondhatom.
- Oké, akkor most szépen átviszem Harry-nek az ő cuccát, és nem mondok semmit az előbbi dologra... - mélyet lélegeztem, és kimentem a szobából. Szívem szerint kiosztottam volna, de mivel mégis csak a munkaadóm, nem tehettem. Így hát csendesen átmentem Harry-hez, aki már az ágyán heverészett és bámulta a tv-t.
- Itt vannak a cuccaid. - vágtam hozzá a zacskót. Összerezzent ahogy hozzá ért.
- Ööö... kösz?! - kérdezte, és közben fáradt szemekkel nézett rám.
- Fáradt vagy? - kérdeztem mosolyogva. Szinte már elfelejtettem, hogy nem rég még Ő is a szamarának nézett.
- Nagyon. Rég volt már olyan, hogy olyan igazából kitudtam pihenni magam... - felelte, és egy pillanatra hosszabb ideig lehunyta a szemeit.
- De tudod ez nem jelenti azt, hogy engem lehet cipelő cuccnak hinni. - mondtam, és felnevettem a saját fogalmazásomon. Harry is így tett.
- Nincs kedved beszélgetni? - kérdezte hirtelen. Meglepődtem, mert nem rég még panaszkodott, hogy kipihenetlen.
- Nem fáradt vagy? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Ilyenkor nem tudok sose elaludni. Berögződés. Csak forgolódni szoktam. - meglepő, de nekem is voltak ilyen időszakaim. Hullafáradtan értem haza az iskolából, de nem bírtam elaludni.
- Rendben, akkor beszélgessünk. - lepattantam mellé az ágyra, és várakozóan néztem felé.
- Most olyan más vagy. - állapította meg. Nem értettem mit mond.
- Miért? - kérdeztem értetlenül.
- Tegnap olyan letört voltál. Persze, nevettél meg minden, de ez akkor sem ugyanaz. Amikor ott jártunk... a tudod hol, minden látszódott rajtad. Mármint hogy mit éltél át, hogy milyen nehéz volt neked. Azt hittem, hogy amíg itt leszünk, már sosem látlak vidámnak. De most az vagy. - kicsit mosolygott a mondandója végén. Teljesen értettem azt amit mond. Igazából már én se tudok úgy kiigazodni magamon, mint az kellene.
- Én se értem már magam.  - mondtam, és elkezdtem a körmömet piszkálni. - Tudod azt hittem, hogy ha majd esetleg meglátok valamit ami emlékeztet Rá, akkor nagyon kifogok akadni. De ehelyett tegnap... nem volt olyan rossz mint azt hittem. Rengeteg emlék előjött, de nem éreztem magam rosszul tőlük, csak... nem tudom. Sírtam, mert hiányoznak azok az évek, amikor még Aaron-nal voltam és úgy vigyázott rám mintha én lennék az egyetlen kislány a világon. Nagyon szerettem mindig is, de nem tudtam értékelni sosem eléggé a szeretetét. Iszonyatos lelkiismeret furdalásom van emiatt. - ahogy ránéztem a fiúra, meglepődöttséget láttam rajta. De hisz miért ne lepődött volna meg? Először beszélek vele a múltamról úgy igazából.
- És... ki... ki az az Aaron? - kérdezte óvatosan. Egyfolytában figyelte az arcom. Félt attól, hogy valami sebet feltép nálam. De nem tette. Az a seb már rég begyógyult, csak a hege van ott még, ami mindig emlékeztetni fog a történtekre. Ebben teljesen biztos vagyok.
- Aaron... az én egyetlen testvérem volt. Az én egyetlen bátyám. - szomorú mosoly húzódott az arcomra, ahogy visszagondoltam az arcára. Sokak szerint nem hasonlítottunk egymásra semmiben, csak a szemünk színe volt ugyanaz. Sötét barna, szinte már fekete. Én se voltam sose alacsony, de ő mindig is egy fejjel magasabb volt nálam.
- Hogy érted azt, hogy csak volt? - kérdezte értetlenül.
- Ő... - nagy levegőt kellett vennem ahhoz, hogy kimondjam. - Már halott. - lefolyt egy könnycsepp az arcomon, de azonnal letöröltem. "Erős vagyok", mondogattam magamban. Harry épp próbálta feldolgozni a hallottakat. Egészen biztosan nem ilyen válaszra számított.
- Mi... mi történt? - kérdezte bizonytalanul. Biztos voltam benne, hogy elmondom neki. Már eleget várt, és amúgy is, másnak is képes voltam elmondani már.
- Karácsony előtti utolsó hétvégén történt. A nagyiékhoz akartam menni mindenféleképpen, mert karácsonyra ők elutaztak, így nem tudtam odaadni nekik az ajándékomat. 13 éves voltam, és nagyon akaratos. A fejembe vettem, hogy odaadom nekik a meglepetést, és annak úgy is kellett történnie. Mivel anyuék dolgoztak hétvégén is, csak Aaron maradt, hogy elvigyen engem a nagyiékhoz. Nem laktak messze Madridtól, csak pár kilóméterre. Az országúton lefelé haladva pontosan is odaértünk legkevesebb egy óra alatt.

- Nem hiszem el Georgi, hogy elrángattál a nagyiékhoz! - mondta mérgesen, mikor a kapujuk előtt álltunk.

- Aaron, ezt muszáj odaadnom nekik! Nem elég csak karácsony után. - mutattam a gyönyörűen becsomagolt ajándék felé. Odaléptem a kapuhoz és csöngettem. Nagypapa meglepődött arccal nézett felénk. Mindig is nagyon szerettem őket. Sokkal jobban, mint apu nagyszüleit, akik Angliában éltek. Ők olyan besavanyodottak voltak. 

- Marta, nézd kik vannak itt! - szólt vissza a házba vidáman nagypapa. Nem sokára nagyi is kijött, és ugyanolyan boldog lett, mint nagypapa. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elrángattam Aaront. Jó volt látni ilyen boldognak őket. 

Minden jól ment. Azt hittem, hogy jó ötlet volt az egész. A nagyiék örültek az ajándékomnak, így vidáman indultunk vissza hazafelé. Már sötét volt, és hideg.

A kezemet a fűtőnyílás elé raktam, hogy jól felmelegedjen. Nem lehetett érezni a járműben, hogy kint mínusz fokok vannak. Mosolyogva a bátyámra néztem, aki csupán egy pillanatra nézett rám, de akkor is mosolygott. Nem akarta szem elől téveszteni az utat, mivel sötét is volt, és a tegnapi hónak köszönhetően fel is volt fagyva. Vidáman beszéltem neki mindenről ami az eszembe jutott. Ha valamit hozzátudott fűzni a témához, megtette, de nagyrészt én mondtam a magamét. Néha-néha felnevetett azon amit mondtam, néha én rajta. Csodálattal figyeltem azt, ahogy biztos kézzel fogja a kormányt, pedig egyáltalán nem lehetett könnyű vezetni a járművet. Hirtelen hatalmas világosságot látunk meg közvetlenül előttünk. Valami nagy járműből jön. Ijedten nézek Aaronra. Ő nem néz rám, csak egy gyors mozdulattal elrántja a kormányt. Leszaladunk az országútról, és valamibe belementünk. Nem éreztem utána semmit, a világ elsötétült. 

Egy részeg kamion sofőr jött velünk szembe. Ahogy Aaron elkapta a kormányt, neki szaladtunk egy fának. Én csak az eszméletemet vesztettem el és agyrázkódást kaptam. A fejem betört, és eltört a csuklóm. Rengeteg seb volt rajtam mindenhol, de én túl éltem. Aaron a helyszínen meghalt. Azt mondták, hogy olyan súlyos fejsérülést szenvedett. Másnap a kórházban nem akartam elhinni...

- Hol van Aaron? - kérdeztem a mellettem ülő apától. Könnyek szöktem a szemembe. Mindenem fájt, anya sem volt itt. Senki sem mondott semmit a bátyámról. 

- Kicsim, ő... olyan súlyosak voltak a sérülései... hogy... hogy már nem tudtak neki segíteni. - láttam apa arcán a fájdalmat ahogy kimondja. Életemben először láttam sírni a mindig erős apukámat. 

- Az, az nem lehet! - mondtam szinte már ordítva. A világ forgott velem, hirtelen valami nagyon üreset éreztem a mellkasomban. Könnyeim patakokban kezdtek folyni. - Apa ez nem jó vicc! Hol van? - kérdeztem hisztérikusan. Leakartam tépni a belém futó csöveket. Kapálódzni kezdtem ahogy rájöttem ez nem fog összejönni. 

- Kicsim... bárcsak viccelnék! - apában valami eltörött. Iszonyatos fájdalom költözött az arcára. Nem figyeltem rá akkor, csak az járt a fejemben, hogy meg kell keresnem Aaront.

- Aaron! Aaron! - üvöltöztem magamból kikelve. A következő pillanatban egy orvos rontott be a szobába, mögötte két ápolónővel. Próbáltak megnyugtatni, de mivel nem sikerült, valami injekciót szúrtak belém. Éreztem ahogy lankad a figyelmem. A szemhéjam ólom súlyú lett. Még egyszer utoljára apura néztem. Könnyes szemmel figyelte, ahogy lassan elalszom. Nem tudom mit adtak be, altatót vagy nyugtatót, de hatásos volt.

- óvatosan Harry felé néztem. Le sem tagadhatta volna, hogy meglepődött. De valami mást is láttam rajta. Sajnálatot. Nem szólt semmit, csak várta, hogy folytassam. - Egy hétig tartottak bent a kórházban. Azalatt az egy hét alatt csak néhány barátom és apu jött be hozzám. A nagyiékat, és anyut sem láttam. Senki sem mondja ugyan ki, de mindenki engem hibáztatott. És igazuk is volt. Ha nem lettem volna olyan erőszakos, nem mentünk volna el, és az egészet elkerültük volna. A mai napig élne Aaron, és az egész családunk is egyben lenne. A temetés karácsony után volt pár nappal. Mindenki hidegen nézett rám, de ami a legrosszabbul esett, hogy még a saját tulajdon anyám is. - ahogy visszagondoltam a történtekre, könny szökött a szemembe. Eddig tartottam magam, de most már nem sikerült. Könnyes szemmel néztem Harry-re, aki se szó, se beszéd, magához húzott és megölelt. Szomorúan bújtam oda hozzá. Hiába sírtam, folytattam a mesélést. Nem akartam abba hagyni. Azt akartam, hogy tudja. - Nem bírtam a temetés végéig, el kellett onnan mennem. Egyenesen Aaron egyik barátjáig mentem. Ő nem jött el a temetésre, mert anyu nem engedte meg, hogy eljöjjön. Nem hívhatta meg apa. Ő meg nyugtatott. Sokak közül ő volt az egyik kivétel, aki szerint nem én voltam az oka a balesetnek.

- Gorgi figyelj! Hülye az aki téged hibáztat, nem te vagy az oka. Az a szemét sofőr az! Meg is érdemli, hogy üljön a börtönben az élete végéig! - a szemében mérhetetlen düh volt. Aaronnak Enrique volt a legjobb barátja. Engem is jól ismert, sokat hülyéskedtünk együtt.

- Én nem bírom hogy anyu így elutasít! Akárhányszor meg lát, gyűlölettel néz rám... -panaszkodtam neki tovább sírva.

Hamarosan anyu és apu házassága megromlott, szintén miattam. Egyfolytában veszekedtek azon, hogy anyu engem hibáztat. Apu engem védett, anyu meg azt mondta, hogy ezzel ellene fordul. Szentül hitte, hogy én vagyok az okozója mindennek. Még új év előtt elköltözött. Soha többé nem láttam én se, apu se. Csak a válópert küldték postán.

- Mit olvasol? - kérdeztem mikor kimentem a konyhába. Egyáltalán nem érdekelt igazából, úgy, ahogy mostanában semmi se, de nem akartam, hogy apuval is megromoljon a viszonyom. Nem bírnék még egy embert elveszíteni.

- Anyád küldte a válópert. - csak ennyit mondott, és szomorún rám nézett. Nagyon szerette anyát. Lehunytam a szemem, és odaléptem mellé. Hátulról átöleltem. Így nem látta, hogy sírok. Ott álltunk ketten a konyhában, ketten, egymást ölelve. Már csak mi maradtunk egymásnak.

Aztán megtörtént a lehető legrosszabb velem. Belekerültem egy rossz társaságba. Önpusztításba kezdtem. Egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy miattam van ez az egész. Nem bírtam, hogy reggelente amikor felkelek, ürességet érzek. Amikor kimegyek a konyhába nem látom anyát főzni, hogy nem hallom Aaron vicceit, nem látom apát ahogy mosolyogva megpuszilja anya arcát. Csak egy mindennél szomorúbb arcot láttam helyette. Éjjel nappal buliztam, cigiztem és még a droghoz is hozzá nyúltam nem egyszer. Két hónap alatt teljesen kikészítettem magam. 

- Georgina! Georgina! - hallottam apu ideges hangját. Lassan kinyitottam a szemem. Várnom kellett pár percig míg kitisztult teljesen a látásom. Felemeltem a fejem, hogy körbe nézzek. A nappaliban feküdtem a padlón, apa mellettem térdelt és idegesen nézett rám. Megszédültem egy pillanatra, és a fejembe is fájdalom nyílalt. Nem emlékeztem semmire a tegnap estéből, csak annyira, hogy Emily-vel egy buliba tartottam. 

- Mi van? - kérdeztem, és megfogtam a homlokom, mert nagyon fájt a fejem.

- Mégis hogy képzeled, hogy elmész este a megkérdezésem nélkül egy buliba, és reggel a nappali padlóján talállak meg?! Ez nem normális kislányom! Azonnal segítségre van szükséged!

Akkor nem hittem el, hogy valamit is fog tenni. De 3 nap múlva elvitt Madrid egyik intézetébe. PFI  volt a neve, mint Problémás Fiatalok Intézete. Rengeteg hozzám hasonló fiatal volt ott. Majdnem egy évet töltöttem ott. Nem mondom hogy rossz volt, mert rendesek voltak velem. De senkinek sem kívánom, hogy 10 hónapot ott töltsön. Apának nem volt szabad látogatnia, egyedül voltam. Persze utána összebarátkoztam pár lánnyal meg fiúval, de akkor sem volt jó. 10 hónap után pedig amikor visszatérhettem volna a környezetembe, apa azzal fogadott, hogy Londonba költözünk. - ahogy befejeztem a mondanivalómat, Harry-re néztem. Vártam, hogy mit reagál. Letöröltem az arcomat mardodó könnyeket, és várakozóan néztem az engem ölelő fiúra.