18. fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Ijedten néztem Harry szemeibe. Fontos döntést kellett meghoznom most azonnal. Tudok-e bízni annyira benne, hogy elmondjam neki az egészet? Egyáltalán eltudom neki mondani?

- Én... Én... - kezdtem el dadogni valamit. Az agyamban teljesen zűrzavar volt. Nem volt erőm felidézni magamban az egészet. 

- Georgi, bízz bennem, kérlek! - nézett rám őszintén. Tisztán láttam rajta a kíváncsiságot. Tudni akarta. 

Lehajtottam a fejem, mert éreztem, hogy lefolyik az első könny az arcomon. Éreztem, ahogy valaki magához von, és erősen megölel. Arcomat a vállába temettem, és ott sírtam tovább. Ekkor lettem biztos benne, hogy elmondhatom neki. De hogyan? Nem tudom csak úgy szimplán elmondani.

- Ha nem akarod elmondani, nem kell. Nem akarom erőltetni. De bármikor meggondolod magad, én mindig meghallgatlak. - suttogta a fülembe. A hangjától kirázott a hideg. Lehunytam a szemeim, mert éreztem, hogy elváll tőlem. Már épp  indult vissza előre a buszban, amikor utána szóltam:
- Harry! - azonnal visszafordult, és rám nézett. Izgatott lett. - Én sajnálom! De egyszerűen képtelen vagyok... - nem tudtam befejezni a mondatott, elcsuklott a hangom. Lehajtottam a fejem, és próbáltam megnyugodni. Egyszerűen nem voltam még kész arra, hogy elmeséljem neki. Hogy újra átéljem miközben mondom. Elég volt már belőle. Csak elakarom felejteni az egészet, nem felidézni.
- Értem én, és az előbb el is mondtam, hogy nincsen baj. Majd ha elakarod mondani, majd elmondod. Nem vagyok én neked senkid, hogy itt követelőzzek. - megrántotta a vállát, és féloldalasan elmosolyodott. Visszaküldtem neki egy mosoly szerű valamit, mire csak bólintott, és előre ment.
Az agyamban rengeteg  minden kavargott. Talán csak túlcsicsázom már ezt az egész dolgot? Régen történt, már fel kellett volna dolgoznom. De egyszerűen nem megy. Az a bő két év, életem legeslegrosszabb szakasza volt.  Elfordult tőlem szinte mindenki, és az emberek csak úgy szimplán kiléptek az életemből. Amit akkor átéltem, nem kívánom senkinek.

~*~

Az ablakból néztem, ahogy elhagyjuk a Madridot jelző táblát. Mellettem Liz szorosan fogta a kezem. Nagyon látszódott rajta, hogy aggódik értem. Küldtem felé egy gyors mosolyt, jelezve, hogy minden oké. Nem igazán sikerült meggyőznöm, de nem igazán érdekelt. Inkább figyelni kezdtem a mellettünk elsuhanó épületeket. Mindre tisztán emlékeztem. Ahogy egyre jobban ismerős helyek mellett mentünk el, eszembe jutott néhány emlék. Ahogy tizenegy évesen a barátnőimmel fogócskáztunk az utcán vagy épp ahogy simán beszélgetve mentünk haza az iskolából. Alaposan megfigyeltem az összes embert az után, hátha kiszúrok egy-két ismerőst. De nem sikerült. Pár percig inkább izgatott voltam attól, hogy újra itt vagyok, ahol voltaképpen felnőttem, ahol életem legesleghosszabb idejét töltöttem. 

- Ismerős környék? - kérdezte Liz, amikor kiszálltunk a buszból a hotel előtt. Gyorsan a szememmel végig futottam a környéken. Bólintottam egy nagyot. Meg kellett állapítanom, hogy nem is vagyunk olyan messze a régi lakásunktól. 

- Túlságosan is. - jegyeztem meg halkan, úgy, hogy csak Lizzie értse. Kérdőn rám nézett. - Arra laktunk régen. - mutattam be az egyik kis utcába. - Ha azon végig megyünk, csak jobbra kell kanyarodni, és ott az a ház, amiben laktunk. - mondtam, és visszaemlékeztem a nagy emeletes házra. Kíváncsivá tett, hogy most hogyan nézhet ki a régi otthonom, de egyszerűen még a gondolattól is kirázott a hideg, hogy én annak a helynek a közelébe is menjek.
- Georgi, nem kell arra menned. - simogatta meg biztatóan a vállam. De valahogy most nem tudott rajtam segíteni. Különböző érzések kavarogtak bennem. Soha nem volt még ilyen érzésem.
- Szerintem az lesz a legjobb, ha most felmegyünk a hotelbe. - jött oda Luke, és átölelt félig.Mind a kettejükre rámosolyogtam úgy ahogy. Nagyon sok mindenkinek nem adatik meg az ilyen barát, mint ők.
Pár bőröndöt a sok közül megfogtunk, és befelé indultunk a hatalmas épületbe. A kezünkbe nyomták a szobánk kulcsát, és már mentünk is fel a lifttel. Mint mindig, most is Ivy-vel és Alicia-val osztoztunk egy lakosztályon, a második emeleten. A két leányzó még nem futott be, mivel ők nem a fiúkkal utaztak. Kiválasztottunk magunknak az ágyat, és már indultunk is le a többi bőröndjeinkért.

**Másnap**

- De Georgi, te ismered Madridot! Légyszí csak pár helyet mutass meg nekünk! - nézett rám nagy boci szemekkel Liam.

- Nem! Nincs most hozzá kedvem. - válaszoltam ugyanazt vagy századszorra. Mindenáron ráakar venni, hogy vigyem el őket egy kis városnézésre. De nincs hozzá erőm, hogy minden helyhez jó képeket vágjak, holott mindegyikről eszembe jutnak a régi idők. A kisujjamból kirázom az egész várost igaz, de nem nekem találták ki ezt a feladatot. Legalábbis nem ezek után.

- Ne legyél már ilyen! Nézz csak ránk. Életünkben nem jártunk még itt, és most, hogy itt vagyunk te nem akarod megmutatni nekünk a várost. Holott te itt is éltél! Ki tudná nekünk jobban bemutatni a várost, mint te? - elég meggyőző beszédet adott elő Liam, és legszívesebben mentem volna már az első szóra, de valami visszatartott. Egy hang azt súgta, hogy jobb nekem itt a biztonságos négy fal között. Eleget fogok én még kijárkálni. 

- Rendben. De adj fél órát még! - egy nagy sóhajjal a bőröndjeimhez léptem. Liam elégedetten leült az egyik fotelba, és várta, hogy együtt felmehessünk a többi fiúhoz szólni. - De egy nagyon gyors városnézésre számíts! - szóltam még oda neki miközben kerestem valami nyáriasabb ruhát. Végül egy rózsaszín rövidnadrággal és egy szakadt mintás fehér felsővel a fürdőbe rohantam és gyorsan magamra kapkodtam őket. Mivel nagyobb szépítkezésre nem volt időm, és reggel már némi szempillaspirált a szempilláimra kentem, csak a hajamat fogtam fel a fejem tetejére. Mostanában sokat szoktam így hordani. Mivel kevés időm van, ez tűnik a legegyszerűbb megoldásnak. Mivel rekord idő alatt öltöztem át, úgy gondoltam, hogy még van idő egy egyszerű fonásra, így a lófarokba fogott hajamat egy teljesen egyszerű fonással megcsináltam. Még mielőtt felmentünk volna a fiúk lakosztályába, előkerestem a pilóta fazonú napszemüvegem és a fejemre raktam. A telefonomat zsebre dugtam és megálltam Liam előtt.
- Na, hogy nézek ki? - mosolyodtam el.
- Ahhoz képest, hogy milyen gyors voltál, tök jól. De nem gondolod, hogy ez a póló kicsit sokat mutat? - húzta fel a szemöldökét, és végig nézett a pólóm mintáján. Egyáltalán nem úgy, mint ahogy egy korabelitől várni lehetett volna, inkább úgy mint egy apuka. El kellett mosolyodnom rajta.
- Hidd el, tudom mit veszek fel! - ezzel pedig elindultam az ajtó fele. - Mindjárt utánad megyek, csak megkérdezem Luke-ot és Liz-t, hogy jönnek -e velünk. Ha már így elrángattál engem is... - egy nagyot sóhajtottam és már léptem volna ki az ajtón, ám Liam utánam szólt.
- Nem hiszem hogy ráérnének. Szerintem a koncert helyszínén rendezkednek, akárcsak a többi statiszta.
- Ó, így minden más. Akkor menjünk hozzátok. - kicsit csalódott voltam, hogy nem jönnek velünk. Sőt, nem is csalódott, hanem valami teljesen más. Inkább megijedtem. Nagy szükségem lett volna rájuk. A fiúk nem tudnak semmit, és nem tudom, hogy milyen hatással lesz rám a város. Egyáltalán hogy merre járunk, milyen emlékek jutnak eszembe. Jelen pillanatnyilag nem tudtam én se kiigazodni magamon, nem hogy mit fognak szólni a fiúk ahhoz, ha esetleg kiborulok.
- Minden rendben? - kérdezte Liam miközben mentünk fel a lifttel a legfelső emeletre.
- Persze. - bólintottam azonnal. Ennyire látszódott volna a kétségbe esésem? Talán.
- Nem úgy nézel ki. - célzott finoman az arckifejezésemre. Ugyan én nem láthattam, de biztos voltam benne, hogy egy világ fájdalma van rajta. De nem hiába. Fejbe tudtam volna rúgni magam, mert belementem ebbe a hülye városnézésbe. Ugyan még nem tudtam, hogy ez lesz a vége, de akkor sem kellett volna. És talán felfújom a dolgot, és semmi sem lesz. De mi van ha nem? Nem akarom látni a régi időkre emlékeztető dolgokat! Nem akarom, hogy újra átéljem, még ha nem is valóságban!
- Mondom, hogy jól vagyok. - feleltem végül halkan, de magabiztosan. Szerencsére a fiú vette az adást, és nem firtatta tovább a témát. Elfogadta, hogy jól vagyok, még ha maga is tudta, hogy ez egyáltalán nem így van.
Egészen hosszú liftezés után végül felértünk a legfelső emeletre, ami a 25. szint volt. Még csak belegondolni is rossz volt, hogy milyen magasan vagyunk. És még csak nem is a legmagasabb hotelban voltunk.
Liam a folyosó végi szobához lépett. A farmerje zsebéből elővette a kulcsát és benyitott. El kellett egy kicsit gondolkoznom azon, hogy minek bezárni az ajtót, ha még 4-en vannak a lakosztályban. De valószínű, hogy csak elővigyázatosság, nehogy valami rajongó valahogy beszökjön.
Haboztam egy kicsit mielőtt beléptem volna. Magam sem tudom miért. Liam furcsán nézett rám. Volt is oka rá, elég érdekesen viselkedtem.
- Mindjárt kihívom a többieket is! Valószínűleg már mind a twitter előtt kuporog... - megrázta a fejét, és benyitott az egyik ajtón, majd eltűnt. Egy darabig még néztem utána, de mivel nem jött vissza, kényelembe helyeztem magam. Szerencsére nem uralkodott még káosz a lakosztályban, de ahogy ismertem a fiúkat holnapra már az lesz. Elnyújtózkodtam a fotelben, és körbe néztem a szobába. Egyértelműen 5 csillagos volt. A legújabb divat szerint volt berendezve, kicsit modern volt, de valahogy mégis elegáns. Tipikusan olyan, mint amiben eddig aludtak.
A következő pillanatban Zayn sétált el előttem lassan. Látszólag nyúzott volt, úgyhogy arra következtettem, hogy ő nem a twitter előtt "kuporgott", hanem aludt. A haja feltűnően kuszán állt a szokásával ellentétben. Neki mindig tökéletesen be van lőve. Furcsán is néztem rá, de csak megvonta a vállát, és tovább vonszolta magát egy másik szobába. Érdekes városnézés lesz ha a többiek is ilyen állapotban vannak. Hirtelen Niall vágódott le a velem szemben lévő kanapéra.
- Heló! - alig értettem amit mond, mivel a szája televolt tömve valamilyen kajával. Vagyis remélem, hogy valamilyen kajával. - Mizu?
- Semmi. - megrántottam a vállam.
- Hozok valami harapnivalót! - a fiú amilyen hamar jött, olyan hamar is elment. Azonban nemsokára egy tál chipsel és egy csomag gumicukorral jött vissza. - Kérsz? - kérdezte megint teletömött szájjal. Megráztam a fejem és közben úgy néztem rá, mint egy hülyére. Már épp reagált volna, amikor egy répa landolt az ölemben, és nemsokára egy Louis is társult hozzá. Szó szerint. A fiú az ölembe ugrott, és kivette a kezemben tartott répát. Kérdőn néztem rá.
- Harry eldobta... Pedig nekem nagyon sokat jelent. - kiskutyákat megszégyenítve nézett rám és közben beleharapott a répába. Fel kellett nevetnem rajta. Viszont a combjaimnak már nem esett annyira jól Louis súlya.
- Leszállnál rólam? - kérdeztem most már komolyan. Louis még egy darabig gondolkozott azon, hogy mit csináljon, de aztán arra jutott, hogy jobb lesz neki is, hogy leszáll rólam. Nagyot sóhajtottam amikor ezt megtette, és végig simítottam a sajgó testrészeimen.
- Azért nem vagyok ennyire nehéz... - nézett rám sértődötten.
- Dehogyis! - mondtam neki cinikusan, és megállás nélkül ráztam a fejem. A fiú kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit vissza, de aztán meggondolta magát, és inkább játszotta a sértődöttet. Már nem azért, de engem nyomott majdnem össze!
- Melyik legyen? - nyomott hirtelen valaki az orrom alá egy piros és egy kék inget. Gyorsan felnéztem az illetőre. Harry vigyorogva nézett rám. Akarva akaratlanul is megakadt a szemem csupasz felsőtestén. Azonnal eszembe jutott még anno az én bájos osztálytársam Joe szövege: "Ha gondolod sakkozhatunk a hasamon.". Talán túl sokáig is néztem azokat a bizonyos kockákat, mert Harry megköszörülte a torkát.
- Ööö... a kék! - azonnal elpirultam. Kicsit szégyeltem magam, mert nem lett volna szabad ennyire legeltetnem a szemem a felsőtestén. Legalábbis nem ennyire, még ha az ennyire is izmos...
- Szerintem a piros! - száguldott el mellettünk Zayn, most már sokkal fittebben. Olyannyira, hogy csak azt lehetett látni belőle, hogy elsuhan.
- Szerintem meg a kék. Az megy a szemem szívéhez. - szólalt meg a répáját rágcsáló Louis is.
- Piros! - mondta egyszerre Liam és Niall.
- Leszavaztak minket. Ez mi már?! - tárta szét a karját Louis. Közben már elrágcsálta a répáit.
- Szerintem is jobb a kék egyébként. - dörzsölte meg az állát Harry. Alig bírtam visszatartani a kitörő nevetésemet. Így a göndör fiú okosabbnak akart tűnni?
- Szerintem akkor is a piros. - mondta Niall, és kiborította az utolsó pár szemet a gumicukros zacskóból. Amióta visszajött a konyhából, egyfolytában eszik. Eszik? Zabál!
- De a kék az tényleg jobb egy picivel. - Harry most már a fejét vakargatta.
- Akkor miért nem veszed azt fel?! - tártam szét a kezem értetlenül. Esküszöm, én hamarabb választok ruhát, pedig én lány vagyok!
- Jól van na! - nézett rám tettetett mérgességgel a fiú.
- Indulhatunk? - kérdezte a telefonját nyomogató Liam. Ahogy elnéztem őt sem izgatta már annyira az egész dolog, de mégis fel kellett rángatnia nagyon...
- Felőlem. - hallatszódtak a válaszok elégedetten. Már épp készültem volna felállni, és a kezembe venni az irányítást, de pont abban a pillanatban egy halom ruha landolt az ölemben. A következő pillanatban pedig Zayn állt elém elbűvölő mosollyal.
- Nekem is kéne segíteni ruhát választani. - mondta még mindig vigyorogva, és megrántotta a vállát. Nem fogunk egyhamar elmenni városnézésre. De várjunk csak. Nekem ez jó, nem?