4. fejezet

Negyedik fejezet

Megtorpantam egy pillanatra, szinte teljesen mögöttem állt. Alig volt köztünk pár centi, ez pedig zavarba hozott. Minek áll a nyakamba?! 

- És te ki vagy? - kérdeztem végül, és léptem egyet oldalra, így megszabadultam a közelségétől. 

- Harry Styles, ő pedig Zayn Malik. És akit az előbb Louisnak hívtál, ő Liam. - tisztázta még egyszer, mintha elsőre nem értettem volna meg. Aztán hirtelen leesett, sőt, koppant. Jól beégtem...

- Bocsi! Csak azt hittem, hogy Luke sorba mondja a neveket, nem pedig kénye-kedve szerint... - néztem bocsánatkérően Liamre. Erre ő csak elmosolyodott.

- Ugyan, semmi. - legyintett egyet.

- Akkor tisztázzuk. Niall, Liam, Danielle, Louis és Eleanor, ugye? - ahogy mondtam a neveket, úgy mutogattam végig rajtuk. A nevük hallatán csak bólintottak egyet. A végén sóhajtottam egyet. - Ja! Harry és Zayn, ugye? - fordultam most a mellettem álló két fiúra. Mind a ketten bólintottak egy nagyot. - Amúgy nem szoktam ilyen lenni... - kezdtem bele a szövegembe, hogy ilyeneket nem szoktam minden nap csinálni, de Luke közbe szólt.

- De, pontosan is ilyen szoktál lenni minden nap! - vigyorgott rám. Erre csak egy gyenge pofont adtam neki. Ezt már kevésbé díjazta. 

- Amúgy bocsi Liam, hogy azt hittem Louis vagy... Ó, és akkor az előbbi mondókám tényleg igaz. Tegnap óta nem is tudtam, hogy ismer Luke, de amit ez alatt az idő alatt elmondott, jó fejnek tűnsz... - mosolyogtam most már Louisra.

- Remélem is, hogy csak jókat mondott rólam! - vigyorodott el, és a mellette ülő Eleanorra nézett.

- Egyébként ti együtt vagytok? - kérdeztem és közben köztük mutogattam. Mind a ketten vigyorogva bólintottak, szinte egyszerre. - És ti is? - néztem most már Liamékra. Ők is pont egyszerre bólintottak.

- Georgina Adams! - hallottam hirtelen meg Trip szigorú hangját. Legalábbis a tetetett szigorú hangját.

- Hupsz! - néztem a faliórára. Jól el telt az idő, már 10 perce a színpadon kéne énekelnem... - Nekem most mennem kell! - pillanatok alatt eltűntem a személyzeti öltözőbe. Ott elővettem a gitárom, és azzal léptem fel a színpadra. Elsétáltam a mikrofonig, és ott leültem a már odakészített székemre. 

- Mindenkinek szép délutánt kívánok! Most következzék Ellie Gouilding Your song című száma! - szóltam bele mosolyogva a mikrofonba, és elkezdtem énekelni. Csak úgy mint általában mindent amit éneklek, ezt is imádtam. Volt egy időszakom amikor ez volt az abszolút favorit. Azóta se tudtam megunni...

***

Befejeztem az utolsó előtti számot is. A sarokban lévő asztal felé néztem, ahol egészen sokan voltak. Szerintem eléggé feltűnően sokan is. De úgy látszik, hogy csak nekem szúrja ez a szemem.

Luke azonnal rám nézett a már megszokott könyörgő tekintetével. Nem tudom mi olyan fontos neki az, hogy énekeljek egy 1D számot, de mivel nagyon jó barátom, ennyi a minimum. Ő is sok mindent megtett már értem, itt az ideje, hogy én is csináljak neki valamit. Nem mintha eddig nem segítettem volna neki.

- A következő és egyben utolsó dalt az én imádni való barátomnak küldöm! Igen, neked Luke! - nevettem bele a mikrofonba ahogy megláttam Luke büszke tekintetét. 

I tried playing it cool
Girl when I'm looking at you
I can't ever be brave
Cause you make my heart race

Mosolyogva kezdtem el a One Thing-et énekelni. Láttam, hogy a bandatagok mind rám kaják a fejüket. Erre csak még nagyobb lett a mosoly az arcomon, és még nagyobb kedvel kezdtem el énekelni. 

A dal végén mosolyogva köszöntem el mindenkitől aki még a kávézóban volt, és lebattyogtam a színpadról. Először leraktam a gitárom a már megszokott helyére, majd a sarokban meghúzódó kevésbé feltűnő asztal felé kezdtem el lépdelni.

- Na, hogy tetszett? - pattantam le gyorsan az egyik üres helyre. Nem tudom, lehet ült ott valaki...

- Nem is tudtam, hogy ilyen jó hangod van. - mondta Louis, és közben vigyorgott. - A kis színjátékod pedig így viszont lebukott... - nevetett fel, mire többen csatlakoztak hozzá.

- Milyen színjáték? - kérdeztem. Semmiféle színjátékról nem volt szó.

- Hát ez a nem ismersz minket dolog... - mondta még mindig nevetve. Ekkor leesett. Szóval azt hiszik, hogy a rajongójuk vagyok. Milyen kis naivak!

- Hé, álljunk csak meg! Attól, hogy ismerem a dalaitokat, még nem vagyok rajongó. Elismerem, hogy a verseny alatt nektek szurkoltam. De annyira sosem foglalkoztam veletek, hogy még csak a nevetek is megmaradjon. Viszont tudtam, hogy vagytok, és a küldőtöket is megjegyeztem! - vigyorodtam el. Mellettem Luke felnevetett. Azért ő is hagyta, hogy ilyen aranyos kis gondolatokban ringassák magukat.

Látszott az arcukon, hogy erre nem számítottak. Egyikőjük sem szólalt meg. 

- Oké, ez kicsit sértő volt. - állapította meg Zayn, akit eddig még nem nagyon hallottam beszélni. 

- Pedig nem az. Ha ismernétek, tudnátok, hogy nem vagyok olyan lány, aki minden helyes sztárba 'szerelmes'. Az nagyon messze áll tőlem. - körbe néztem, és láttam, hogy az arcukon elégedett vigyor telepszik meg. - Most meg mi van?

- Szóval helyes sztárok vagyunk, mi? - szólalt meg Harry a szemöldökét húzogatva.

- Én... Nem... - kezdtem el magyarázkodni magam sem tudom miért. - Áh, mindegy. Jól kitudjátok forgatni az ember szavát. - mondtam, és elkezdtem piszkálni a körmeimet. Ha zavarban vagyok, elég jó elfoglaltság...

- Semmit sem forgattunk ki. Ezt te mondtad! - mondta még mindig vigyorogva Louis. Oké, kár volt ilyet felhozni témának. Eléggé idegesítő már mindannyiuk arcán ez a vigyor...

- Egyébként tényleg Georgi nem ilyen. - szólalt meg végül Luke. Végre! Erre vártam egész végig, hogy segítsen egy kicsit. De úgy látszik jobban esik neki az, ha előtte szenvedek egy kicsit. - Viszont nagyon hülyén mondja el a mondandóját! - nevetett fel, célozva a nemrégiben elmondott hegyi beszédemre. A vállára csaptam egyet, erre nagy szemekkel rám nézett. - Na! Ezt most miért?
- Csak. - rántottam meg a vállam.
- Egyébként tényleg jól énekelsz. Nagy tehetséged van. - szólalt meg Zayn. Örültem neki, hogy nem ragadtunk le az előbbi témánál. Nekem egy kicsit kellemetlen volt, még ha a fiúk is facsarták azzá.
- Ó, köszi. - mosolyogtam rá. Sosem értettem, hogy miért dicsérik a hangom. Átlagos. Semmi különleges nincs benne, annyira viszont pont jó, hogy egy ilyen helyen énekeljek. Itt nem kell nagy durranás az embereknek, csak a kellemes háttér zene. Erre pedig én mindig pont jó voltam.
- Mióta énekelsz? - kérdezgetett tovább. Közben a többiek már más témánál jártak. Csak Danielle nézett rám kíváncsi tekintetekkel. Csak úgy mint Zayn.
- Nagyon régóta. Csak sosem fektettem bele annyi energiát. Igazából 10 éves koromban volt, hogy nagyon sokat jártam énektanárhoz. Akkor nagyon akartam az egészet. Utána 13 évesen abbahagytam teljesen. Egészen az utóbbi ideig. Kábé másfél éve itt dolgozom hétvégén meg csütörtökön. Nagyon szeretem. - mosolyodtam el. Talán életemben a legrosszabb döntés az volt, hogy abba hagytam az egész éneklés dolgot. De akkoriban mindent abbahagytam ami egy kicsit emlékeztetett az azelőtti életemre. De szerencsére a sötét korszakomból London kimenekített. És itt végre jól vagyok.
- Miért hagytad abba? - tette fel a kérdést most Danielle. Ahogy ezt ki mondta, megfagytam. Szó szerint. Erre most mit mondjak? Evidens, hogy nem fogok mindent elmondani. Nem is ismerem őket. De akkor mit mondjak? Hülyének fognak nézni.
- Hát... Nem szerettem már csinálni. Egyszerűen meguntam, és nem láttam már értelmét annak, hogy folytassam. Fiatalkori meggondolatlanság. - feleltem azt, ami hirtelen először eszembe jutott. Mind a ketten bólogattak, nem láttam jelét annak, hogy nem hinnének nekem. Elég büszke voltam magamra. Jól rögtönöztem mindig is, de az ilyesfajta helyzetekbe igencsak beletört már párszor a bicskám. Lizzie egyből kiszúrta, hogy nem az igazat mondom el neki. Persze aztán megértette, hogy nem fogom elmondani egykönnyen, szóval hagyta a témát. De ahogy egyre jobban ismertem és bíztam benne, elmondtam. És megértette.
- Egyébként te Liam barátnője vagy, nem? - néztem Danielle felé, megtörve ezzel a már percek óta tartó csöndet.
- Ennyire látszik? - kérdezte nevetve.
- Nem. - ráztam meg a fejem. - Csak mellette ülsz, és tippeltem. - vigyorodtam el. Hallva a beszélgetésünket Daniellével, Luke felnevetett és rám nézett. Rá is csak rá vigyorogtam. - Mennyi az idő? - kérdeztem, és közben a fali órára néztem. Már eléggé eltelt az idő, az tuti. De az is, hogy a fiúk társaságában nem lehetett unatkozni. Mindig feldobtak valami témát, de szinte mindent elvicceltek. Nagyon aranyosak voltak, ellentétben Luke-al. Legszívesebben megfojtottam volna, amikor elkezdte a ciki sztorijaimat mesélni. És véletlenül sem a kevésbé gázokat. Á, miért is, az annyira uncsi. Neki! Ráadásul még a gyilkos tekintetem sem használt. Úgy mesélte az eséseimet, ultragáz megnyilvánulásaimat, mintha az tök helyén való lenne. Sőt, még talán az is lenne, ha csak párat mesélne el. De nem, ő az itt töltött 3 évem összes égő történetét elmesélte. És mivel ezt nem hagyhattam szó nélkül, én is elkezdtem az ő hasonló dolgait mesélni. Persze őt ez nem zavarta, csak legyintett. A többiek pedig a párharcunkat vigyorogva figyelték. Legalább állították volna le Luke-ot, de nekik feltétlenül tudniuk kellett mindenről. Jót is röhögtek rajtam...
Szerencsére aztán ők is elkezdtek egymásról vicces sztorikat mesélni. Hát meg kell hagyjam, nem semmik! Nem lennék a közelükben a nap 24 órájában. Ráadásul Liam azt mesélte, hogy még csak aludni sem lehet úgy, hogy a többiek ébren vannak. Mindig kitalálnak valamit, amivel 'meglepnek' mikor felébredsz. Eltudom képzelni, Luke is csinált már hasonló dolgokat velem és Lizzel is.
Lukeról és Louisról pedig meg kellett állapítanom, hogy ugyanolyan hülyék. Teljesen összeillenek, megértem miért barátok. Mind a ketten mindent kommentáltak egész végig, de úgy, hogy mindenki szakadt a röhögéstől. Ráadásul még a hasam is megfájdult, amikor a 'régi szép időkről' kezdtek el mesélni. Mindent elmondtak akkoriból, csak éppen a megismerkedésüket nem. Ezt pedig azért nem, mert valami oltári nagy buliban volt, és semmire sem emlékeznek... Szépek, mondhatom.
Körülöttünk volt a legnagyobb zaj az egész kávézóban, így elég feltűnőek voltunk. Ez pedig a fiúknak egyáltalán nem jelentett jót. Eleinte még csak egy-egy lány jött oda aláírást kérni. Engem már ők is idegesítettek, mert oké, szeretik őket és lehet, hogy soha nem találkoznak már velük. De azért mégis, nem egyedül voltak. Szerettek volna egy kicsit lazítani. De oké, nem szóltam semmit. De amikor már olyan 7 óra fele sorban állás volt, kiborultam.
- Most komoly sorban állnak? Mi ez már? - kérdeztem idegesen Luke-tól. Igazából nekem semmi közöm nem volt a fiúk dolgához, de akkor is. Itt egy beszélgetés zajlott, egészen addig, amíg két szőke 13 éves lány ki nem szúrta Zaynt, és szét nem kürtölték, hogy itt a One Direction. Nem tudom, hogy másnak belefér-e, de nekem ez már túllépte a határt.
- Georgi, ne csináld már! Csak rajongók. - nevetett Luke.
- Igen, csak rajongók. Csupán pár száz rajongó. - bólogattam cinikusan. Erre csak megrázta a fejét nevetve. - Lehet, hogy Louisék híresek, és nekik ez minden napos. De nekem ne kelljen már elviselnem, hogy pár rajongó szellemű 13 éves miatt tönkre menjen a baráti csevejünk. - pillanatok alatt felálltam és a fiúk felé lépdeltem. Szó nélkül leültem Louis és Harry közé, akik szorgosan írogattak alá mindenféle papírfecniket.
- Mi van csajszi? - nézett rám egy pillanatra Louis.
- Megfogtok haragudni ha elküldöm őket? - mosolyogtam rá tündérien. Vigyorogva megrázta a fejét.
- Ők a rajongóink. Velünk járnak egy csomagban. - rántott vállat.
- De tudod én a felesleges holmikat kiszoktam dobálni a dobozból. - vigyorodtam el. Erre már Harry is felnevetett.
- De nem eldobhatóak. - rántotta meg megint a vállát.
- Jó, de komolyan. Idegesít, ha félbe szakítják a baráti összejöveteleket. Főleg ha én is benne vagyok. Nem lehetne gyorsítani a tempón?
- Nem tudunk. Így is leszakad a kezem, ennél gyorsabban nem tudok firkálni. - mondta Harry, közben pedig megrázta a kezét.
- Kimegyek és felmérem a terepet. Nem lakik ennyi lány azért a környéken. - pillanatok alatt felpattantam, és kiverekedtem magam az utcára. Egy mély sóhajtással díjaztam, hogy már csak kb. 20 lány áll sorba. Csak annyi volt a para, hogy életemben nem láttam őket még. Az utolsó barna hajú lányhoz sétáltam.
- Szia! Hallod, ha valaki esetleg be akarna állni mögéd a sorba, ne engedd, küldd el! Rendben? - mosolyogtam rá. Nem hagyhattam, hogy többen legyenek.
- Ezt ne nekem mondd. Már vagy tízen beelőztek... - rántotta meg a vállát. Látszott rajta, hogy szomorú. Hirtelen felindulásból megragadtam a kezét, és a kávézó irányába kezdtem el húzni. - Most mit csinálsz?! - nézett rám értetlenül.
- Éppen előre viszlek, hogy kapj aláírást. - mondtam neki, mintha tök természetes lenne.
- Ó! - csak ennyit tudott kinyögni, mert már a fiúk előtt álltunk.
- Tudom, hogy még csak ma ismertük egymást, és kb. csak ciki sztorikat tudtok rólam, de légyszíves ennek a lánynak az összes végtagját és a papírját írjátok alá! - vigyorogtam rájuk, közben pedig elővettem a bociszemeimet. Csak ezt szerettem abban, hogy sötét barnák a szemeim.
- Az összes végtagját?! - nézett rám hülyén Niall.
- Jó, megelégszik csak a kezével. Úgy jó? - néztem a lányra. Még a nevét sem tudtam.
- Nekem elég ha a papíromat aláírják... - kezdett el szerénykedni.
- Felajánlok neked bónuszt, és visszautasítod? - néztem rá nagy szemekkel. A bónusz az bónusz. Visszautasíthatatlan.
- Rendben. - bólintott egy nagyot. Láttam rajta, hogy nagyon örül a 'bónusznak'. Csak hát az elején nem igen akarta bevallani. De hát ugye plusz dolgokat szinte lehetetlen visszautasítani. Ahogy a lány rám nézett, elmosolyodtam. A mai napi jó tétel kipipálva. :)

~*~

Fáradtan dőltem be az ágyamba. Kifárasztott a fiúk sztárélete. Igen, az övéké. Luke jó barátként megvárta őket, én pedig mint Luke jó barátja megvártam őt. 10 órakor hagytuk el a kávézót...

A szemeim majdnem leragadtak. De még erőt vettem magamon, és írtam egy gyors sms-t Nate-nek, mivel a mai napon nem is találkoztunk.

"Sajnálom, hogy ma nem puszilhattalak meg. :( De dolnap ígérem, hogy elmegyek Lizzie-vel megnézni a foci meccsedet!! Hiányzol. :( xx"

Gyorsan elmentem átvenni a pizsamám, és mire visszajöttem, már villogott a képernyő. Jött egy üzenetem.

"Én is sajnálom, de holnap bepótoljuk. :) És csak neked fogok lőni egy gólt, rendben? :) Már nagyon várom, hogy lássalak! Nagyon szeretlek! :)"

Elmosolyodtam az üzenetén. Tud valaki ennél aranyosabb fiút elképzelni? Mert én nem. Nekem ő az álmom!

"Én is szeretlek! Jó éjt szerelmem! :)"

Lehajtottam a fejem a párnámba. Azonban még mielőtt elaludhattam volna, visszaírt:

"Jó éjt neked is szerelmem!"

3. fejezet

Harmadik fejezet

Mosolyogva keltem fel. Végre nem kellett az ébresztőórám sípolását hallani. 10 óra volt, így délig még mindent eltudtam intézni itthon. Gyorsan leszaladtam a konyhába. Apa már ott készített palacsintát.
- Jó reggelt! - nyomott a homlokomra egy puszit.
- Viszont! - gyorsan megöleltem. - Hmm, biztos finom lesz! - mutogattam az éppen készülő palacsintára. A házimunka be volt köztünk osztva apuval. Én mostam, vasaltam és teregettem. Apunak pedig maradt a főzés a mosogatással. A ház takarításában pedig szintén megosztoztunk.
- Ülj le, mindjárt kész! - bökött a fejével az asztal felé.
- Előtte még beteszek egy adag ruhát. De mindjárt itt vagyok! - gyorsan betrappoltam a mosókonyhába, és a már előre kiválogatott ruhák közül megfogtam egy kosárra valót, és beborítottam a mosógépbe. Raktam még bele port meg öblítőt, utána pedig elindítottam. Gyorsan visszaszaladtam a konyhába. Már az ajtóban is éreztem a frissen sült palacsinta isteni szagát. Gyorsan levágtam magam az egyik székre, apa pedig elém rakott pár már kész darabot és nutellát. Gyorsan megcsináltam őket magamnak, és ugyanazzal a lendülettel meg is ettem. Én azt mondom, hogy nincs is jobb kaja, mint a nutellás palacsinta!
Miután megettem a reggelim, gyorsan kivasaltam a már napok óta a mosókonyha szekrényén heverő tiszta ruhákat. A frissen mosottakat pedig kiteregettem.
Mivel már nem volt semmi dolgom, úgy döntöttem, hogy elkezdek készülődni. Már 11 óra volt, így ideje is volt. Bementem az én drága szobámba, és a szekrényemben kezdtem el turkálni. Végül kivettem belőle egy virágmintás felsőt egy csőfarmerrel. Egyszerű, de nagyszerű összeállítás. Gyorsan elmentem lezuhanyozni, de mivel nem vittem magammal a ruháimat, egy szál törülközőben mentem vissza a szobába. És szerencsétlenségemre pont ekkor rontott be apu kopogás nélkül a szobába.
- Apa! Kopogni luxus? - kérdeztem ijedten. Nem szokott egy szál törölközőben látni.
- Ó, bocsánat! - azzal a lendülettel ahogy bejött, ki is ment. Komolyan mondom ez őrület. Soha nem láttam még apát ilyen kelekótyának mióta ideköltöztünk. Pedig az már jó sok ideje. Ahogy idekerültünk, lefektettünk pár szabályt. Például, hogy egymás szobája egymásnak tiltott zóna. És ami ebben a legfurcsább, hogy ez az ő ötlete volt. Nekem ilyen eszembe se jutott volna, de mivel ő ajánlotta nem mondtam nemet. A legviccesebb pedig az, hogy most ő szegi meg.
Gyorsan magamra kaptam a fehérneműm és a ruháimat. Egy kis táskába összepakoltam azt ami kellhet, a telefonomat pedig a farmerzsebembe csúsztattam. Gyorsan lefutottam a lépcsőn, és apu mellé léptem a konyhapultnál.
- Mit akartál mondani? - kérdeztem egyből.
- Mikor? - most komolyan nem tudja miről beszélek, vagy csak elakarja felejteni azokat a kellemetlen pillanatokat?
- Tudod, amikor megszegted az egyességünket, amit csak úgy zárójelben te javasoltál. - vigyorogtam rá.
- Ja, hogy akkor! - eskü, mintha megvilágosodna. - Csak azt, hogy este nem leszek itthon. Találkozóm van.
- Kivel? - mivel épp vizet ittam, majdnem apára köptem. És ezt nem rossz szándékból, de 3 éve apunak a munka az első. Meg persze én.
- Örülök, hogy ennyire meglepődtél. És nem mondom el. - felelte, és mintha bedurcizott volna egy kicsit. Legalábbis úgy tett.
- Jaj, apa tudod, hogy nem úgy értettem! Csak... Tudod... Azóta... - kezdtem el makogni. A második szabályunk az volt, hogy nem emlegetjük a távoli múltat. Legalábbis nem a rossz dolgokat.
- Tudom kislányom, tudom. De most valahogy... Érted. - mosolyodott el zavartam.
- Igen apu, leszűrtem, hogy van valami, mivel nem szoktál minden nap a szobámba rontani. És ezt szó szerint mondom! - nevettem fel, és átöleltem. - De ígérd meg, hogy ha valami komoly, akkor szólsz.
- Kislányom, én egy szóval sem mondtam, hogy nővel találkozom! - jelentette ki. Egy percig még én is elhittem, de aztán ahogy összeszűkített szemmel néztem egy ideig rá. Ennek hatására pedig zavarba jött, innentől kezdve pedig nem volt nehéz kitalálni, hogy jól gondoltam én.
- Apa, ezt még gyakorolni kell. - mosolyogtam rá angyalian. - Most megyek találkozok Lizzel. Nem tudom mikorra érek haza. - nyomtam egy gyors puszit az arcára. Ő az előző kijelentésem óta csípőre tett kézzel állt és figyelt engem. De a puszi hatására megenyhült, és csak intett, hogy menjek.
Gyorsan felkaptam magamra a barna balettcipőmet, és már nem is voltam a házban. Mivel kint hét ágra sütött a nap, a szemem elé toltam a már előre elkészített napszemüvegem. Mivel a belváros felé tartottam, jobbnak láttam, ha most is busszal megyek. Még a végén rászokok...
A busz mintha tudta volna, hogy most jövök, abban a pillanatban állt le a megállóban. Gyorsan felpattantam rá, és meg sem álltam a múzeumig. Miután leszálltam a buszról, kellett még 5 percet sétálnom, de ezt egyáltalán nem bántam.
Mikor a múzeum előtti lépcső előtt álltam, szememmel körbe néztem Lizzie-t keresve. Hamarosan meg is találtam. A lépcsősor közepe fele ült, és csak bambult ki a napszemüvege mögül. Vigyorogva elindultam felé.
- Szia elveszett virágszálam! - ültem le mellé. Látszott rajta, hogy kicsit meglepődött.
- Szia. - köszönt nem túl vidáman.
- Veled meg mi van? - kérdeztem. Tudtam, hogy valami baja van.
- Semmi. - felelte nem túl meggyőzően. Ez csak még jobban alátámasztotta azt, amit eddig is tudtam. Nincs rendben valami. Ránéztem egy amolyan 'ne nézz már hülyének' nézéssel.
- Otthon áll a bál. Tegnap rögtön haza kellett mennem, mert apu hívott. A nagypapa rosszul lett, kórházba kellett vinni. Anyu azonnal elutazott hozzá, és mint tudjuk nem a közelben laknak. Apu pedig berágott anyára, mert csak úgy elment, nem is szólt neki. Ráadásul nagypapa állapota romlott, és ha javulni is fog, ápolni kell. Ehhez pedig a nagyi nem elég, ezért anyu hosszabb időre ment el. Kitudja meddig. - fejezte be. Sajnáltam. Nekem nem kell mondani milyen az, ha valakinek a családjában komoly gondok vannak. Átéltem már.
Nem szólaltam meg, csak magamhoz öleltem. Nem is tudtam volna mondani neki semmit, de szerintem ezzel sokkal többet csináltam a beszéd helyett. Egy ölelés sokkal jobban esik mindenféle felesleges sajnálkozásnál vagy épp tanácsnál.

***

- Sziasztok! - ugrott a nyakunkba Luke amikor beléptünk a kávézóba Lizzel. Látszott rajta, hogy nagyon vidám valami miatt.

- Szia. Mitől vagy ilyen boldog? - kérdeztem miközben megöleltük egymást. Majd ugyanezt eljátszotta Lizzie-vel is, annyi különbséggel, hogy az ő ölelésük sokkal tovább tartott. Ennek hatására fülig pirulva engedték el egymást. De ez már szinte megszokott volt, egyfolytában eljátsszák. - Szóval... - kezdtem kicsit sürgetni Luke-ot, aki ennek hatására végre beszélni kezdett.

- Ma reggel felhívott Niall, hogy Louis mindenképpen szeretne velem találkozni, és ma délután valamikor befutnak még pár banda taggal együtt. És szeretnélek titeket is bemutatni Louisnak. - látszott Luke-on, hogy nagyon örül neki, hogy végre találkozhat a régi barátjával. Bár ki ne örülne neki. Már én is találkoznék szívesen a régi spanyolországi barátokkal. Csak éppen erre nincs semmi esélyem se. 

- Rendben és mikor jönnek? - kérdezte Liz. Mintha a számból vette volna ki a szót.

- Szerintem akkor fele mikor énekelsz. - fordult felém. - Arra gondoltam, hogy esetleg meglephetnéd őket valamivel. Mondjuk elénekled az egyik számukat vagy ilyesmi. Tudom, hogy van pár számuk amiket szeretsz... - oké, ez olyan tipikus Luke-os megszólalás volt. Nem kertel, elmondja azonnal, hogy mit szeretne.

- Lehet, hogy szeretem őket, de azt ki mondta, hogy tudom a szövegüket is? - kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel, a kezemet pedig karba tettem.

- Valamelyik héten egyfolytában azt a More Than This-t dúdoltad. Tudom, hogy tudod a szövegét! - ezzel ott is hagyott. Mit is mondjak, nagyon kedves megmozdulás tőle. 

- Komolyan mondom, egyszer leütöm! - morogtam Liznek, aki erre csak hangosan felnevetett. 

- Tudod, hogy ilyen. Úgy sem tudsz vele mit csinálni... És egyébként is, mi így szeretjük. - Felhúzott szemöldökkel ránéztem.

- Te meg főleg nem akarsz változtatni rajta, nem? - vigyorogtam rá pimaszul.

- Ezt most fejezd be, jó? Tudod, hogy nincsen semmi közöttünk. És nem is lesz. Inkább most azon gondolkozz, hogy mit csináljunk. Több mint 2 óránk van még a munkaidőd kezdetéig. Mit lehet csinálni addig? - Lizzie remekül tereli el a témákat. Most is ezt csinálta. Az a vicces, hogy általában ezt az emberek észre se veszik. De aki már ilyen jól ismeri mint én... Nálam ez nem válik be.

Ennek ellenére nem szóltam érte. Elég gyenge pontja neki Luke. Van most ezen kívül elég problémája, nem hogy ezzel piszkáljam még. Pedig máskor simán megtenném, mert elhatároztam, addig fogom őket piszkálni, amíg egymásra nem találnak. Ha pedig ez nem jön össze, szívesen vállalom a kerítő szerepét is. Bár lehet, hogy már az vagyok, na mindegy.

- Nate-nek most van valami foci meccse. Esetleg megnézhetnénk, nem? - vetettem fel az első ötletemet ami eszembe jutott.

- Persze, még mit nem! Nem fogom azt hallgatni, ahogy egyfolytában Nate-ről ábrándozol! Inkább menjünk az egyik plázába. Vagy menjünk semleges területre, a gördeszkaparkba. Ott vannak helyes srácok, de egyik sem a pasink. Ráadásul már rég megígértünk Nick-éknek, hogy egyszer megnézzük őket. - Nick az egyik osztálytársunk. A menők közé sorolja magát, és az egyetlen szerelme a gördeszka. Azon kívül, hogy kissé egoista és egyesszám első személyben beszél a deszkájáról, bírom. Jó fej srác. Kivéve akkor ha besértődik, mert tárgyilagosan beszélünk a "szerelméről"... Azzal nagyon feltud idegesíteni.

- Jó felőlem mehetünk. De ha nem lesz ott Nick és a többiek, akkor én tuti nem maradok ott. - ezzel megfogtam a kezét, és kirángattam a kávézóból.

***

Mosolyogva léptem be immár egyedül a kávézóba. Szegény Liznek haza kellett mennie, mert az apukája nem akarta magára hagyni a kistestvérét Liznek. Nem lennék a helyében az biztos. Ráadásul szegény nagyon kíváncsi volt Louisékra. De hát nem tehetett semmit.

Egyből a pult felé vettem az irányt, ahol Melissa éppen sürgött forgott.

- Szia! - intettem neki vidáman. - Nem tudod, hogy hol van Luke? - kérdeztem tőle, mire ő rám kapta a fejét.

- De tudom. A leghátsó asztalnál nevetgél valami híres-neves bandával. És ebben az a legjobb, hogy munkaideje van, és Trip elnézi ezt neki! Mert ugye ez jó az üzletnek, hogy híres emberek jönnek ide... Ezért most be kellett hívnom szegény Vanessát. Pedig neki a mai napon nem kéne dolgoznia, de ugye Luke... - látszott rajta, hogy nagyon ideges. Volt is benne amit mondott, viszont azt is figyelembe kell venni, hogy Luke nagyon szorgos ha dolgozik. Nem volt még sose, hogy ilyet csinált volna, és most is engedéllyel. Melissa ezt is túl parázza valamennyire. Ami pedig "szegény" Vanessát illeti, megérdemli. A csaj egy liba, túl nagyra tartja magát. Pedig nem én vagyok pincér egy kávézóban...

- Nyugi Melissa. Ne parázd már túl! - tettem a vállára a kezét.

- Tényleg így gondolod? - nézett rám hirtelen nagy szemeivel.

- Mit? - kérdeztem. Esküszöm nem tudtam mire kérdezi.

- Tényleg túl dramatizálom a dolgokat?

- Őszinte legyek? - kérdeztem. Erre csak bólintott egy nagyot. - Igen, az esetek többségében. Pedig sosincs olyan vészhelyzet, mint amire gondolsz. Sőt, általában vészhelyzet se szokott lenni... 

- Reméltem, hogy te nem ezt fogod mondani.- kérdőn néztem rá, mire azonnal válaszolt a 'ki nem mondott' kérdésemre. - Trippel beszéltem ma...

- Melissa, emiatt ne aggódj. Mi már így szeretünk! - mosolyogtam rá, mire neki is felfele görbült már a szája. - De most megyek, megnézem Luke-ot gyorsan. Lassan már kezdődik a műszakom. - néztem gyorsan a faliórára. Melissa csak bólintott egyet. 

Elindultam szépen a hátsó asztalokhoz. Kutatóan végig néztem rajtuk. Nem kellett sokat szerencsétlenkednem, azonnal kiszúrtam a díszes társaságot. Elég sokan voltak, mit ne mondjak. Persze csak ha a hét hat fő soknak számít. Nálam igen.

Feléjük vettem azonnal az irányom.

- Sziasztok! - tettem az egyik kezem Luke vállára, aki nekem háttal ült. Láttam is rajta, hogy kicsit meglepődött a hirtelen megjelenésemnek.

- Georgi! - hirtelen hatalmas vigyor ült az arcára. - Srácok, ő itt az egyik nagyon, nagyon jó barátom, Georgina Adams. Geogi, ők itt Liam és Danielle, Louis és Eleanor. Ja és persze Niall, de szerintem őt nem kell bemutatni. - mosolyogva intettem az asztalnál ülők felé. - Lizzie hol van? - kérdezte hirtelen, és körbe nézett a kávézóban.

- A testvérére kell vigyáznia. Pedig nagyon akart jönni, mert megígérte, de tényleg nem tudott mit csinálni... - kezdtem neki ecsetelni a dolgokat. Nem akartam semmit se elkotyogni, mert nem tudhatom biztosan, hogy Liz elmondta már, vagy egyáltalán elakarja neki mondani. De lehet, hogy már rég tud róla.

- Ó... - csak ennyit tudott erre kinyögni Luke. Ő is szerette volna ha itt van Liz. 

- Egyébként ti csak ennyien vagytok? Én azt hittem, hogy mindenki jön. - néztem hirtelen a vendégek felé. Talán túl hirtelen is, mert mind rám néztek. Kicsit zavarba is jöttem tőle...

- Zayn és Harry elvileg nem sokára befutnak. Sürgős elintézni valójuk akadt. - rántotta meg a vállát Louis. Persze csak ha sorrendbe mondta a neveket Luke... Szeretem a zenéjüket, sőt a verseny ideje alatt nekik is szurkoltam. De az az igazság, hogy nem vagyok nem tudom én milyen fanatikus. Sőt, annyira sem, hogy még a nevüket is megjegyezzem. Tudtam, hogy 5-en vannak, hogy az X-Factorban rakták össze őket meg, hogy hogy néznek ki. A tudományom itt meg is állt.

- Hát oké... Egyébként örülök, hogy megismerhetlek Louis. Igaz tegnap hallottam rólad először, de jó fejnek tűnsz! - nyújtottam a kezem a Niall mellett ülő fiúhoz, az asztalon keresztül. Cselekedetemre mindenki elkezdett nevetni, még Luke is. Értetlenül néztem végig rajtuk. Mi lehet olyan vicces? - Most mi van? - kérdeztem meg végül. Már nagyon idegesített, hogy feltehetőleg rajtam nevetnek. 

- Ő Liam. - szólalt meg mögöttem egy mély rekedt hang. Hátra fordultam, hogy megnézzem az illetőt. Azonban egyből egy kékes-zöldes szempárba ütköztem...

2. fejezet

Második fejezet

Nagyot sóhajtva léptem ki az irodalom teremből. Végre vége ennek a hétnek is. Egyszerűen undorodom a sulitól. Még csak a gondolat is kiráz tőle. Ennek ellenére 4-es az átlagom, amire büszke vagyok nagyon! Igaz a magatartásommal vannak problémák - a tanárok szerint -. Apunak sincs különösebb problémája a tanulmányi eredményemmel, mondjuk ha azt nézzük, hogy a 3. legjobb tanuló vagyok a négyesemmel, akkor én is elégedett lennék. Ezek után nem kell mondanom, hogy milyen az osztályom eredménye. Egy jó nagy 0! Pedig van egy igazán okos lány is nálunk. Szín ötös...

Megkönnyebbülten lépkedtem a suli folyosóján egészen a szekrényemig. Gyorsan belepakoltam a szükségtelen dolgokat, majd elindultam ki, az iskola elé. Mindig ott találkozunk Liz-zel, ugyanis az iskola volt olyan rendes, hogy a szekrényünket olyan távol rakta egymástól, amennyire csak lehet.

Mivel még Lizzie-t nem fedeztem fel az iskola előtt sehol, leültem az egyik padra, és ott vártam rá. Kellemes idő volt odakint. Olyan igazi tavaszias. Néha-néha kisütött a nap, de aztán vészjóslóan eltakarta egy-egy bárányfelhő. Nem lehetett tudni, hogy mikor kezd el esni az eső. Hosszú barna hajamba olykor belekapott a kellemes szellő. Lábaimat keresztbe fontam, a kezemet pedig a pad háttámláján kinyújtottam. Szerettem ezt az időszakot.
Éreztem ahogy valaki a pad mellé lép. Azonnal felpattantam, mert azt hittem, hogy Liz az. Ám ezt a mozdulatomat azonnal meg is bántam, ugyanis azonnal éreztem, hogy valami ráömlik a pólómra, ami azután készségesen simult a hasamhoz. Ijedten vettem tudomásul, hogy fehér pólómon egy nagy barna folt éktelenkedik. Felnéztem a az illetőre, akinek a kezéből kivertem a vélhetőleg kávés dobozt.
Egy ijedt zöldszemű szemüveges lány tekintett vissza rám.
- Ó, bocsánat! - szabadkozott Miriam. Ő az osztály kiválósága, a szín ötös tanuló.
- Semmi baj. - mondtam halkabban, és közben még mindig a pólómat méregettem. Rá kellett jönnöm, hogy a nagyon feltűnő kategóriába tartozik a folt.
- Hadd segítsek! - nyúlt a pólómhoz egy papírzsepivel és elkezdte törölgetni. Ennek hála pedig még jobban elkenődött. Ahogy meglátta az eredményt, a szájához kapott. - Jézusom, úgy sajnálom! - nézett rám egyre ijedtebben. Csak legyintettem egyet. De valójában mérges is voltam rá. Ha akkora zseni, rájöhetett volna, hogy ezzel csak jobban tönkre teszi.
- Ugyan semmi. De te mit keresel itt? - tettem fel a kérdést, ami érdekelt is. Mi nem szoktunk beszélgetni. Egyáltalán. Maximum csak a leckéről, mert neki épp magyarázhatnékja van. Szerencsére ilyen nem sokszor van.
- Ja tényleg! Szóval azért jöttem hozzád, mert te nagyon jó szervezőnek bizonyultál már több dologban. És ezért pont rád van szükségünk ahhoz, hogy elintézzük a végzősök bálját. Szóval segítenél a díszítésben, a zenében és az ilyen dolgokban nekünk? - kérdezte tárgyilagos hangnemben. Szóval a bál miatt keresett meg. Nem mondom, szeretek az ilyen dolgokban részt venni. Mindig is felkeltették az érdeklődésem.
- Hát én benne vagyok. Csak jó lenne tudni pár dolgot azért, mint például hogy mik az elvárások meg ilyenek. - válaszoltam neki. Látszott rajta, hogy örül a válaszomnak. Azonnal felvillanyozódott.
- Hétfőn gyere el az ebéd szünetben a megbeszélésre! Ott mindent megtudsz! - mondta vidámabban már. Ennyire fontos az, hogy én részt veszek ebben?
- Oké. Melyik terem?
- Az angol teremben azt hiszem. De most nekem mennem kell. Rengeteg házi feladatom van és belekezdtem egy szuper könyvbe! Úgyhogy én most megyek is, ha nem baj. - egy pillanatig még várta a reakciómat, de aztán hátat fordított.
- Hé várj! - szóltam még utána. Lassan visszafordult felém. - Nem láttad véletlenül Lizzie-t? - a kérdésemre csak hevesen elkezdte rázni a fejét. - Ó, azért köszi! - mosolyogtam rá, mire ő se szó, se beszéd, elindult.
Nagyot sóhajtottam. Már nem kis ideje várok Liz-re. Hol lehet már?
Kihalásztam a nadrágzsebemből a telefonom, és tárcsáztam Liz számát. A 3. kicsöngésnél fel is vette.
- Bocsi hogy csak most mondom, de ne várj rám! - hallatszott a hangján, hogy valamiben nagyon benne van.
- Köszi amúgy hogy szólsz! Ha nem hívlak fel, még most is itt várok rád. - mondtam neki. Tényleg mérges voltam rá egy kicsit. Azért szólhatott volna már hamarabb. Szinte egész nap együtt voltunk.
- Bocsi, jó? Csak nagyon fontos dolgot kell elintézzek. De ha gondolod holnap találkozhatunk délben, jó? Mondjuk a múzeum lépcsőjénél. - kicsit sürgetően beszélt. Vajon mit csinálhat?
- Oké, akkor holnap. - az utolsó szó után rögtön kinyomta. Nem értettem a viselkedését. Hisz mi mindent elmondunk egymásnak, erre ő meg eltitkol előlem valamit. Pedig én tényleg mindent elmondok neki. Rosszul esett, hogy ezt nem osztja meg velem. Persze lehet, hogy majd holnap mindent elmesél.
Megfogtam a táskámat, és elindultam hazafelé. Eszem ágában sem volt busszal menni. Inkább maradok a jó öreg lábbusznál. Nekem az mindig beválik.

~*~

Villámsebességgel kezdtem el a szekrényemben kutatni valami értelmes ruha után. Fél órám volt, hogy a kávézóban legyek. És ha nem sietek, akkor alaposan elkések. Magamra kaptam gyorsan egy bő kötött pulcsit egy egyszerű farmerrel. A táskámba belepakoltam egy könyvet, a pénztárcámat és még pár fontos dolgot, majd lefutottam a bejárati ajtóhoz. Gyorsan bezártam magam után az ajtót, a kulcsot pedig a táskámba süllyesztettem. Nagy léptekkel elindultam a buszmegálló fele. Igen, kénytelen voltam buszozni...
Szerencsémre a busz pont akkor jött meg, mikor én odaértem. Gyorsan felszálltam rá, és röpke 10 perc után már le is szálltam róla. A megállótól a kávézó még legalább 5 percre van, így megnyújtott léptekkel haladtam a kijelölt cél felé.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, amikor megszólalt felettem a már megszokott kicsi csengő jelezve, hogy jött még valaki. Azonnal észre vettem Trip-et, aki az egyik asztal mellett állt, és boldogan mutogatott felém. Majd intett, hogy menjek oda. Bizonytalanul indultam el felé. Most beakar mutatni a testvérének és annak a fiának? Engem? Minek?
- Szia Georgi! Beszeretném neked mutatni a nővéremet, Maurát! Ő pedig a fia, Niall! - mutogatott kettejük között össze-vissza Trip.
- Nagyon örvendek! Én Georgina Adams vagyok, de mindenki csak Georginak szólít. - mosolyogtam Maurára és a fiára.
- Szia Georgi! Mi is örülünk, hogy megismerhetünk! - mosolygott aranyosan. Ahogy Niallre néztem, nagyon ismerős volt. De hiába töprengtem azon, hogy honnan, sehogy sem jutott eszembe. És ez nagyon idegesített.
Felnéztem a faliórára. Meglepetésemre már 7 perce énekelnem kellett volna, ezért gyorsan irányba vettem az öltözőt, ahol a kezembe kaptam a gitárom és már a színpadon is voltam.
- Szép délutánt kívánok mindenkinek! Elsőként Carly Rae Jepsen dalát szeretném elénekelni. Call me maybe! - mondtam vigyorogva, majd elkezdtem gitározni és énekelni.
A szokásos mosolyom egyfolytában ott bujkált az arcomon. Egyszerűen fantasztikusan éreztem magam, igaz mikor nem.

Hey, I just met you,

and this is crazy,

but here's my number,

so call me, maybe?

And all the other boys,

try to chase me,

but here's my number,

so call me, maybe?

Before you came into my life

I missed you so bad

I missed you so bad

I missed you so so bad

Before you came into my life

I missed you so bad

And you should know that

So call me, maybe?

Az arcomra hatalmas mosoly költözött ki a dal végén. Szerettem ezt nagyon csinálni, és kimondhatatlanul jól esett az, hogy az emberek is elismernek. És ez így van minden egyes alkalommal. Furcsa az, hogy nem tudom megszokni. De azt hiszem nem is akarom.
A tekintetem akarva, akaratlanul megakadt Niallék asztalánál. Talán azért mert egy elismert énekes véleménye még többet ér mint egy átlagos emberé. Örömmel állapítottam meg, hogy a fiú is mosollyal az arcán tapsol, és egyfolytában engem néz, szinte már zavarba hozóan.

~*~

Hatalmas mosollyal az arcomon lépdeltem le az én színpadomról. Mert már szinte a sajátomnak tekintettem. Először a gitáromat raktam vissza a már megszokott helyére, majd a kabátommal a kezemben elindultam Trip keresésére. Mivel nem találtam meg Melissához fordultam segítségért.
- Nem tudod hol van Trip? - kérdeztem tőle miközben kísértem, mert épp egy asztalhoz volt útban.
- Ott ül és beszélget a testvérével meg a fiával. Ráadásul Luke is nagyon megtalálta azzal a szőke gyerekkel a közös hangot, mert amióta odament egyszer egyfolytában ott van és beszél. Pedig már rég dolgoznia kellene! - forrt a feje Melissának miközben az egyik asztal felé bökött. Bizonyára azért nem tűnt fel hogy ott vannak, mert az egyik sarokban volt az asztal.
Nagy léptekkel elindultam feléjük.
- Sziasztok! - intettem megint mindenkinek. - Luke szerintem jobb lenne ha mennél dolgozni, mert Melissának forr már a feje... - fordultam egyből Luke-hoz. Jobbnak tartottam közölni vele egyből a tényeket.
- És? Trip megengedte, hogy beszélgessek Niallel. Ráadásul van is miről, úgyhogy még egy darabig nem kell rám számítani. Ezt üzenem. - mondta elégedett arccal, majd újra a szőke felé fordult.
- Még mit nem? Mi vagyok, postagalamb? Majd te szépen közlöd vele. - leültem a Luke melletti szabad székre. - És mi a téma?
- Képzeld, Niall egy bandában van Louissal! - újságolta csillogó szemmel. Kicsit meglepődtem. Sohasem tudtam arról, hogy ő ismeri Louis Tomlinsont.
- Te őt mégis honnan ismered? - kérdeztem tőle, mire megrántotta a vállát.
- Régi haver. Már nem is tudom pontosan honnan ismerem. Asszem valami nagyon nagy buliból. De nem nagyon rémlik. - összeráncolta a homlokát.
- Jó nagy buli lehetett tényleg. - nevetett fel Niall. Erre a megjegyzésre nekem is nevetnem kellett.
- Jól van na! - Luke egy percig játszotta a sértődött kisfiút, de aztán megunta. - Szóval akkor ide tudnád őt hozni valamelyik nap? Hétvégén ugyanilyenkor dolgozom. - látszott a szemében, hogy nagyon akar találkozni a régi barátjával. Biztos nagyon jóba lehettek anno.
- Szerintem holnap nincs semmi program. Ha rátudom venni, lehet, hogy elhozom. De ez még nem tuti! Úgyhogy inkább add meg a számod, és akkor majd felhívlak holnap, hogy mi van. Így jó lesz? - kérdezte Niall, majd a telefonját Luke arca elé nyomta. Az egy bólintással kivette a kezéből, és pillanatok alatt beleírta a számát.
- Oké szerintem én most megyek. - álltam fel a székről.
- Miért? - kérdezte Luke meglepődötten.

- Benézek Nate edzésére. Ma tudod ilyen későn van neki. Aztán meg elmegyek sétálni egyet talán és megyek is haza. - megrántottam a vállam.
- Minek mész te Nate edzésére? Nem szereted te a focit. - nevetett fel. Nem értem minek kell akadékoskodnia. Elmegyek, megnézem és kész!
- De akkor szeretem ha Nate csinálja! - kinyújtottam rá a nyelvem, és elindultam ki a kávézóból. Gyorsan még köszöntem Tripnek és Maurának is. Még pont meghallottam ahogy Niall megkérdezi Luke-ot, hogy ki az a Nate.
- Nate Georgi barátja. Már nem is tudom mióta. De nagyon szeretik egymást. Ők a környéken az 'álom pár'. - válaszolta Luke. Tetszett a válasza. Tényleg nagyon szeretjük egymást. És igen, a környéken azt mondják hogy mi vagyunk az 'álom pár'. Pedig eleinte mindenki csak pár hetet jósolt a kapcsolatunknak azzal az indokkal, hogy két különböző világban élünk. Míg Nate a focira koncentrál, addig én a zenére. Nate szinte minden idejét a barátjaival tölti, én szeretek azért egyedül is lenni. De ugye az ellentétek kiegészítik egymást, nem?
A kávézóból egyenesen a közeli buszmegállóba mentem. Hiába, a sportpálya a város másik felén volt. Oda pedig érdekes lett volna, ha gyalog indulok el...
A hajamba néha-néha belekapott a kellemes szellő. Ennek hála kirázott a hideg, így összébb húztam magamon a vékonyka kabátom. Halovány sütött a nap. Tipikus londoni idő tavasszal.
Nagy nehezen a busz is megérkezett. Gyorsan felszálltam rá, és leültem az első szabad helyre. Elég hosszú időbe telt még a Chelsea edzőpályájához értem. Igen, Nate a Chelsea utánpótlás csapatát erősíti.
Már többször voltam itt megnézni az edzését. Nem szóltam neki, csak úgy meglepetésből. De ahogy észrevettem, mindig örült neki. Nagyon szerette ezt a sportot, és egyfolytában azon volt, hogy megszerettesse velem. Több kevesebb sikerrel. Csak őt szerettem nézni, ha esetleg mást kellett volna, tuti kiverem a hisztit. Szerintem unalmas és kész.
Már tudtam, hogy hova kell mennem. Leültem a legalsó sor egyik székébe úgy, hogy tökéletesen lássam. Voltak még mások is a lelátón. Felismertem az egyik lányt. Akárhányszor itt vagyok, ő mindig itt van. Nate egyik csapattársának a barátnője. Ha jól tudom ő maga is focizik.
Mosolyogva figyeltem szerelmemet, ahogy rúgja a labdákat. Eleinte nem vett észre, de amikor meglátott, hatalmas mosoly terült szét az arcán és intett egyet. Én is rámosolyogtam, és küldtem neki egy puszit.

~*~

- Szia kicsim! - jött oda hozzám az edzése végén. Megölelt, majd egy lágy puszit nyomott a számra. - Te meg?
- Gondoltam benézek hozzád. Nem volt semmi programom, ezért gondoltam hogy megleplek. - mosolyogtam rá, és most én nyomtam a szájára egy puszit.
- Hát megleptél az biztos! - még jobban magához szorított. Ahogy beszívtam azt a finom illatát, azt hittem elájulok. A szívem háromszor gyorsabban kezdett el dobogni, és a gyomromban a pillangók elkezdtek repkedni.
- Hazavigyelek? - kérdezte. Nem néztem rá, csak bólintottam egyet. - Akkor várj meg kint. Mindjárt átöltözöm. - elengedett, és gyorsan a többiek után ment az öltözőbe. Én kimentem a létesítmény elé, és ott megvártam. Szerencsére hamar végzett. Megfogta a kezem és összeláncolta az övéivel, így mentünk el egészen a kocsijáig. Kinyitotta nekem az ajtót és miután beültem, ő is beült a sofőr helyére.
- És mi történt veled ma? - kérdezte, és elindította a motort.
- Sok minden... - és elmeséltem neki az egész napomat. Utána pedig ő is így tett. Sokkal gyorsabban értem így haza, mintha tömegközlekedéssel tettem volna. Persze lehet azért tűnt ilyen rövid időnek, mert mellette minden gyorsabban telik. Egyszerűen megszűnik a külvilág.
Hosszú, forró csókot váltottunk egymással, majd kipattantam a kocsijából. Még integettem neki, aztán amikor elhajtott nem a házba mentem be, hanem elkezdtem a közeli park felé sétálni. Ott leültem az első padra, és elővettem a könyvet amit elraktam, és elkezdtem olvasni.

1. fejezet

Első fejezet

Mosolyogva léptem be a kávézóba. Fölöttem megszólalt a már megszokott csengő hangja, mire többen felém kapták a fejüket. Egész sokan voltak már, hisz hazamenet a munkából sokan beugrani egy feketére. 

Én egyenesen a pulthoz mentem, ahol épp Melissa szorgoskodott. Melissa az egyik felszolgáló itt. 20 éves és az egyik londoni egyetemre jár. Nagyon aranyos lány, jóba vagyok vele. De a viszonyunk nem az a bensőséges, csak olyan haveri. 

- Szia! - köszöntem neki vidáman és ledobtam magam az egyik székre a pult elé. - Mi újság erre felé?

- Csak a szokásos. Most van pont a csúcsforgalom. Egész reggel itt punnyadtam, mert nem tudtam mit csinálni. Szinte senki se jött, erre most meg csomóan. - húzta el a száját, és közben kávét készített. Szegényt nagyon sajnáltam ilyenkor. Ő volt a kis főnök. Neki volt a legtöbb dolga szinte, és mind ezek mellett még figyelnie is kellett a többi pincérre.

- Akkor nem is tartalak fel. - mosolyogtam rá mire ő bólintott egyet, és egy tálcával a kezében elviharzott az egyik asztal felé. Én is felálltam és elindultam a személyzeti öltöző felé. A szekrénybe gyorsan beleraktam vékonyabb kabátom, és a kezembe vettem a gitárom. Itt tartottam, mert így könnyebb volt. Nem kellett mindig idecipelnem, majd haza. Előhúztam a zsebemből a telefonom és megnéztem az időt.

- Szia Georgi! - szólalt meg hirtelen egy vidám fiú hang mögöttem. Hátra fordultam, és Luke-ot pillantottam meg.

- Luke! - ugrottam vidáman a nyakába. - Kezdődik a műszakod? - kérdeztem meg tőle az elég hülye kérdést. Mikor én fellépek, akkor ő pont mindig dolgozik. Igen, ő is felszolgáló.

- Igen? - kérdezte talán egy kicsit cinikusan. Csak vállba ütöttem. Tudhatná már, hogy vannak ilyen hülye kérdéseim. 

- Liz jön ma meglátogatni? - kérdeztem tőle. Ő is Liz nagyon jóba vannak. De csak barátok. Legalábbis ezt mondják. De még a hülye is látja, hogy többet éreznek egymás iránt. Van közöttük valami szikra.

- Miért jönne? - kérdezte, és elkezdett valamit pakolgatni. Láttam, hogy zavarba jön.

- Ne nézz hülyének. Mikor akarjátok már bevallani az érzéseiteket? Nem elég, hogy egymást becsapjátok, de még magatokat is. - mondtam neki dorgálóan. Lizzie és Luke is szerettek beleszólni mások szerelmi életébe. Engem is ők hoztak össze Nate-el. Szeretnek nagyon kerítőt játszani, de szerintem maguk között kellene már tisztázniuk a dolgokat. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem vagyok nekik hálás, mert nagyon az vagyok! De ha egy picivel többet is gondolnának a saját életükre, talán már rég együtt lennének.

- Georgi, ezt már párszor letisztáztuk szerintem... - kezdett bele monológjába, de azonnal leintettem.

- Ismerem a szöveget. De nem gondolod, hogy egy kicsit be kéne már újítani? - vigyorogtam rá, és közben a szempilláimat rebegtettem. Azonnal rám ugrott és elkezdett csikizni. Utálom, hogy ennyire tudja mi a gyengém! 

Próbáltam leszedni magamról, de mindhiába. Erősebb is volt nálam alapból, de ráadásul még annyira nevettem, hogy még annyit se tudtam csinálni mint akkor, amikor nem nevetek. A végén már a földön kötöttünk ki mind a ketten. De mintha mi sem történt volna, csikizett tovább.

- Khmm... - hallottam meg hirtelen. Luke azonnal elengedett és nem csikizett tovább. Gyorsan felpattantunk, és az ajtóban álló személy felé fordultunk. - Georgi téged keres Trip. Luke, te pedig azonnal gyere dolgozni! Kell a segítség! - szólt ránk Melissa. Igen, ilyenkor van, hogy túlságosan is beleéli magát a kis főnöki szerepbe...

Egy szó nélkül kimentünk a szobából. Még mielőtt ketté váltunk volna Luke megszólalt:

- Amikor ilyen szinten beleéli magát a dolgokba, ijesztő! - megrázta a fejét, mintha kiakarná belőle verni Melissa arcát, amikor ránk szólt. Halkan felnevettem, majd az egyik asztalnál éppen valamit irkáló Triphez mentem. Trip a kávézó tulajdonosa. Nagyon jó fej, imádom! Szerintem mindenki ilyen főnököt akar. 

- Szia Trip! Mondta Melissa, hogy hívtál! - lehuppantam a mellette lévő székbe. Rögtön rám nézett. Talán egy kicsit meg is lepődött, hogy ilyen gyorsan idejöttem. 

- Szia Georgi! Örülök, hogy látlak. Mi újság? - kezdett el össze-vissza beszélni. Hirtelen annyi mindent mondott, hogy semmit sem értettem. Ezért felemeltem az egyik kezem csitítólag. Gyakran van, hogy Trip túl pörög. Vagy éppen valamit el akar mondani, de fél a reakciótól, ezért elkezd figyelem elterelés képen előtte összehordani mindent. És az ösztöneim azt súgják, hogy most nem pörgött túl.

- Mit akarsz mondani? - kérdeztem nyugodtan. Elvégre nem mondhat olyan szörnyű dolgot. Legalábbis ami annyira rossz lehetne.

- Holnap is be kéne jönnöd dolgozni. - mondta ki gyorsan. Kifújtam a bent tartott levegőmet, és ránéztem. Komolyan ezért izgult eddig? Tudhatná már, hogy imádok énekelni. Ha tehetném a hét összes napján itt lennék, de apám nem engedi azzal az érvvel, hogy most mindennél jobban a tanulásra kell koncentrálnom, mivel jövőre ilyenkor nagyon fontos dolog lesz az életemben. Gondol ő itt arra, hogy befejezem a sulit, és döntenem kell melyik egyetemre akarok tovább menni. De kérdem én, nem jövő ilyenkor kellene ráfeküdnöm a tanulásra?
- Én...- kezdtem volna el Tripnek mondani, hogy nem kell izgulni, de ő közbe szólt.
- Tudom, tudom. Nem érsz rá, programod van. De kérlek! Nagyon fontos lenne! Jön hozzám Írországból az én nővérem, és szeretném lenyűgözni! Ráadásul elkíséri a fia is, aki énekes. Leakarom őket nyűgözni, és a te hangoddal ezt megtehetném. - miközben magyarázott össze-vissza kapálózott. Lehet, hogy a főnököm, és tiszteletben kéne tartanom ezt, de nem tudtam már visszatartani a nevetésem. Olyan vicces látványt nyújtott.
- Trip hallod! Nincs semmi programom holnapra. Nagyon szívesen bejövök! - nevettem rá. Először az arcán döbbenet látszott. Majd ahogy egyre jobban felfogta amit mondtam, vigyorodott el.
- El sem tudom mondani mennyire hálás vagyok neked! - az arcán a vigyor már a füléig ért.
- Amúgy miért akarod a nővéredet lenyűgözni minden áron? - kérdeztem. Tényleg érdekelt.
- Mert ő mindig mindenben jobb volt nálam. Végre szeretném neki bebizonyítani, hogy nekem is összejöhetnek a dolgok! - látszott az arcán, hogy ez tényleg fontos neki. Mosoly kúszott az arcomra, ahogy elképzeltem kicsi korában Tripet, ahogy egyfolytában vörösödik a feje az idegtől, mert a nővére megint jobb valamiben mint ő.
- Akkor én most megyek dolgozni. Már 5 perce énekelnem kéne. - állapítottam meg, amikor felnéztem a faliórára. Trip csak bólintott egyet. Villámsebességgel elmentem a gitáromért, majd felmentem a színpadra, ami mindössze 20 centiméter lehet. Nem nagy dolog, de nekem mégis az.
- Szép délutánt kívánok mindenkinek! Most következzék Taylor Swift Ours című száma! - elkezdtem pengetni a gitárom, majd szépen a szöveget is elkezdtem. Imádtam ezt a dalt.

So don't you worry your pretty little mind 
People throw rocks at things that shine 
And life makes love look hard 
Don't you worry your pretty little mind 
People throw rocks at things that shine 
But they can't take what's ours 
They can't take what's ours 

The stakes are high, the water's rough 
But this love is ours

Hatalmas mosollyal az arcomon fejeztem be a dalt. Többen elkezdtek tapsolni, volt aki csak rám mosolygott. Jól estek a pozitív visszajelzések az emberektől. A szememet végig járattam rajtuk, azonban az ajtótól nem messze találkoztam egy gyönyörű kék szempárral. A szívem dobbant egy hatalmasat, és gondolkozás nélkül felé kezdtem futni. Ahogy odaértem, a nyakába ugrottam. Látszódott rajta, hogy nem rég lett vége az edzésének. Egy melegítőnadrág volt rajta egy fehér pólóval. Mellé le volt dobva még az edzéstáskája. 

Mosolyogva ölelt vissza, majd kicsit messzebb hajolt tőlem. Pár másodpercig csak bámultunk egymás szemébe, majd egy rövid, de annál érzékibb csókot váltottunk.

- Szia. - döntötte homlokomnak a homlokát, és suttogva beszélt hozzám. Elnézve kék szemeit, tudtam, hogy tiszta szívemből szeretem!

Prológus

Prológus

Imádom Londont! Minden egyes négyzetcentiméterét. Csodálatos város, szerintem egyértelműen a legszebb. Fantasztikus érzés itt lakni. Már lassan 3 éve, hogy ideköltöztem apával Spanyolországból, de még mindig felfoghatatlan. Minden egyes nap, amikor kilépek az utcára, valami különleges érzés fog el. Mintha először látnám a várost.

Szokásom minden nap elmenni egy-egy hosszú sétára csak úgy össze-vissza. Van amikor csak nézelődöm, van amikor viszek magammal egy könyvet és azt olvasom. Szeretem az ilyen sétákat. Megnyugtatnak, és van időm gondolkozni is. Ráadásul egy kicsit egyedül is lehetek. Hiába imádom a barátaimat, jó olykor egyedül lenni is. Ennek ellenére nagy társaság függőnek gondolom magam, és ez furcsa. Elvileg talpraesett, vidám lány vagyok. Legalábbis mindenki ezt mondja rólam. Mégsem érezném, hogy ez így lenne. Tény és való, hogy jól érzem magam a bőrömben, de mégis hiányzik belőlem egy darab. Amit ott hagytam Spanyolország fővárosában, és ami már örökre ott is marad.

Pedig itt mindenem megvan. Van egy barátnőm akivel mindent megoszthatok. Minden titkomat megőrzi, és ő is megosztja minden baját velem. Szinte már a testvérem, sőt már az is! Van egy olyan fiú barátom, akire minden lány vágyik. Szó szerint. Nem elég, hogy nagyon helyes, de megértő is. Akkor is ott van nekem, ha ő sincs éppen a toppon. Fantasztikus ember. Aztán ott van nekem egy olyan fiú, akibe szó szerint belebolondultam! Imádom az illatát, az arcát, a szemét, a testét. Imádom minden mozdulatát, és a foci iránti szenvedélyét és elkötelezettségét. Imádom, ahogy játszik a hajammal, ahogy simogatja az arcom, ahogy megcsókol. Az egész embert! És talán jogosan érzem azt, hogy ő is szeret engem. 

És végül az életemben a legfontosabb ember, az apám. Ő az egyetlen aki ténylegesen tud rólam mindent. Sőt, még annál is többet. Ő kitartott mellettem a legnehezebb időszakban is, és én is mellette. Együtt vészeltük át a legsötétebb napjainkat és a legboldogabbakat is. Ő az egyik legfontosabb az életemben, sőt, talán a legfontosabb!

És mindezek mellett még van egy hatalmas szenvedélyem. A zene. Imádom hallgatni, énekelni. Hihetetlen módon kitudom vele fejezni az érzéseimet. Egy-egy dal szó szerint engem ír le! A munkám is ezzel kapcsolatos. Egy londoni kávézóban hétvégén, és csütörtökön éneklek ott, délutánonként egy órát. A világon a legjobb munka! 

Ezek után kérdezem én, milyen élet lehet ennél tökéletesebb? De ezektől eltekintve nem érzem magam teljesnek. Madridban történt egy s más, amit sose fogok elfelejteni...