2. fejezet

Második fejezet

Nagyot sóhajtva léptem ki az irodalom teremből. Végre vége ennek a hétnek is. Egyszerűen undorodom a sulitól. Még csak a gondolat is kiráz tőle. Ennek ellenére 4-es az átlagom, amire büszke vagyok nagyon! Igaz a magatartásommal vannak problémák - a tanárok szerint -. Apunak sincs különösebb problémája a tanulmányi eredményemmel, mondjuk ha azt nézzük, hogy a 3. legjobb tanuló vagyok a négyesemmel, akkor én is elégedett lennék. Ezek után nem kell mondanom, hogy milyen az osztályom eredménye. Egy jó nagy 0! Pedig van egy igazán okos lány is nálunk. Szín ötös...

Megkönnyebbülten lépkedtem a suli folyosóján egészen a szekrényemig. Gyorsan belepakoltam a szükségtelen dolgokat, majd elindultam ki, az iskola elé. Mindig ott találkozunk Liz-zel, ugyanis az iskola volt olyan rendes, hogy a szekrényünket olyan távol rakta egymástól, amennyire csak lehet.

Mivel még Lizzie-t nem fedeztem fel az iskola előtt sehol, leültem az egyik padra, és ott vártam rá. Kellemes idő volt odakint. Olyan igazi tavaszias. Néha-néha kisütött a nap, de aztán vészjóslóan eltakarta egy-egy bárányfelhő. Nem lehetett tudni, hogy mikor kezd el esni az eső. Hosszú barna hajamba olykor belekapott a kellemes szellő. Lábaimat keresztbe fontam, a kezemet pedig a pad háttámláján kinyújtottam. Szerettem ezt az időszakot.
Éreztem ahogy valaki a pad mellé lép. Azonnal felpattantam, mert azt hittem, hogy Liz az. Ám ezt a mozdulatomat azonnal meg is bántam, ugyanis azonnal éreztem, hogy valami ráömlik a pólómra, ami azután készségesen simult a hasamhoz. Ijedten vettem tudomásul, hogy fehér pólómon egy nagy barna folt éktelenkedik. Felnéztem a az illetőre, akinek a kezéből kivertem a vélhetőleg kávés dobozt.
Egy ijedt zöldszemű szemüveges lány tekintett vissza rám.
- Ó, bocsánat! - szabadkozott Miriam. Ő az osztály kiválósága, a szín ötös tanuló.
- Semmi baj. - mondtam halkabban, és közben még mindig a pólómat méregettem. Rá kellett jönnöm, hogy a nagyon feltűnő kategóriába tartozik a folt.
- Hadd segítsek! - nyúlt a pólómhoz egy papírzsepivel és elkezdte törölgetni. Ennek hála pedig még jobban elkenődött. Ahogy meglátta az eredményt, a szájához kapott. - Jézusom, úgy sajnálom! - nézett rám egyre ijedtebben. Csak legyintettem egyet. De valójában mérges is voltam rá. Ha akkora zseni, rájöhetett volna, hogy ezzel csak jobban tönkre teszi.
- Ugyan semmi. De te mit keresel itt? - tettem fel a kérdést, ami érdekelt is. Mi nem szoktunk beszélgetni. Egyáltalán. Maximum csak a leckéről, mert neki épp magyarázhatnékja van. Szerencsére ilyen nem sokszor van.
- Ja tényleg! Szóval azért jöttem hozzád, mert te nagyon jó szervezőnek bizonyultál már több dologban. És ezért pont rád van szükségünk ahhoz, hogy elintézzük a végzősök bálját. Szóval segítenél a díszítésben, a zenében és az ilyen dolgokban nekünk? - kérdezte tárgyilagos hangnemben. Szóval a bál miatt keresett meg. Nem mondom, szeretek az ilyen dolgokban részt venni. Mindig is felkeltették az érdeklődésem.
- Hát én benne vagyok. Csak jó lenne tudni pár dolgot azért, mint például hogy mik az elvárások meg ilyenek. - válaszoltam neki. Látszott rajta, hogy örül a válaszomnak. Azonnal felvillanyozódott.
- Hétfőn gyere el az ebéd szünetben a megbeszélésre! Ott mindent megtudsz! - mondta vidámabban már. Ennyire fontos az, hogy én részt veszek ebben?
- Oké. Melyik terem?
- Az angol teremben azt hiszem. De most nekem mennem kell. Rengeteg házi feladatom van és belekezdtem egy szuper könyvbe! Úgyhogy én most megyek is, ha nem baj. - egy pillanatig még várta a reakciómat, de aztán hátat fordított.
- Hé várj! - szóltam még utána. Lassan visszafordult felém. - Nem láttad véletlenül Lizzie-t? - a kérdésemre csak hevesen elkezdte rázni a fejét. - Ó, azért köszi! - mosolyogtam rá, mire ő se szó, se beszéd, elindult.
Nagyot sóhajtottam. Már nem kis ideje várok Liz-re. Hol lehet már?
Kihalásztam a nadrágzsebemből a telefonom, és tárcsáztam Liz számát. A 3. kicsöngésnél fel is vette.
- Bocsi hogy csak most mondom, de ne várj rám! - hallatszott a hangján, hogy valamiben nagyon benne van.
- Köszi amúgy hogy szólsz! Ha nem hívlak fel, még most is itt várok rád. - mondtam neki. Tényleg mérges voltam rá egy kicsit. Azért szólhatott volna már hamarabb. Szinte egész nap együtt voltunk.
- Bocsi, jó? Csak nagyon fontos dolgot kell elintézzek. De ha gondolod holnap találkozhatunk délben, jó? Mondjuk a múzeum lépcsőjénél. - kicsit sürgetően beszélt. Vajon mit csinálhat?
- Oké, akkor holnap. - az utolsó szó után rögtön kinyomta. Nem értettem a viselkedését. Hisz mi mindent elmondunk egymásnak, erre ő meg eltitkol előlem valamit. Pedig én tényleg mindent elmondok neki. Rosszul esett, hogy ezt nem osztja meg velem. Persze lehet, hogy majd holnap mindent elmesél.
Megfogtam a táskámat, és elindultam hazafelé. Eszem ágában sem volt busszal menni. Inkább maradok a jó öreg lábbusznál. Nekem az mindig beválik.

~*~

Villámsebességgel kezdtem el a szekrényemben kutatni valami értelmes ruha után. Fél órám volt, hogy a kávézóban legyek. És ha nem sietek, akkor alaposan elkések. Magamra kaptam gyorsan egy bő kötött pulcsit egy egyszerű farmerrel. A táskámba belepakoltam egy könyvet, a pénztárcámat és még pár fontos dolgot, majd lefutottam a bejárati ajtóhoz. Gyorsan bezártam magam után az ajtót, a kulcsot pedig a táskámba süllyesztettem. Nagy léptekkel elindultam a buszmegálló fele. Igen, kénytelen voltam buszozni...
Szerencsémre a busz pont akkor jött meg, mikor én odaértem. Gyorsan felszálltam rá, és röpke 10 perc után már le is szálltam róla. A megállótól a kávézó még legalább 5 percre van, így megnyújtott léptekkel haladtam a kijelölt cél felé.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, amikor megszólalt felettem a már megszokott kicsi csengő jelezve, hogy jött még valaki. Azonnal észre vettem Trip-et, aki az egyik asztal mellett állt, és boldogan mutogatott felém. Majd intett, hogy menjek oda. Bizonytalanul indultam el felé. Most beakar mutatni a testvérének és annak a fiának? Engem? Minek?
- Szia Georgi! Beszeretném neked mutatni a nővéremet, Maurát! Ő pedig a fia, Niall! - mutogatott kettejük között össze-vissza Trip.
- Nagyon örvendek! Én Georgina Adams vagyok, de mindenki csak Georginak szólít. - mosolyogtam Maurára és a fiára.
- Szia Georgi! Mi is örülünk, hogy megismerhetünk! - mosolygott aranyosan. Ahogy Niallre néztem, nagyon ismerős volt. De hiába töprengtem azon, hogy honnan, sehogy sem jutott eszembe. És ez nagyon idegesített.
Felnéztem a faliórára. Meglepetésemre már 7 perce énekelnem kellett volna, ezért gyorsan irányba vettem az öltözőt, ahol a kezembe kaptam a gitárom és már a színpadon is voltam.
- Szép délutánt kívánok mindenkinek! Elsőként Carly Rae Jepsen dalát szeretném elénekelni. Call me maybe! - mondtam vigyorogva, majd elkezdtem gitározni és énekelni.
A szokásos mosolyom egyfolytában ott bujkált az arcomon. Egyszerűen fantasztikusan éreztem magam, igaz mikor nem.

Hey, I just met you,

and this is crazy,

but here's my number,

so call me, maybe?

And all the other boys,

try to chase me,

but here's my number,

so call me, maybe?

Before you came into my life

I missed you so bad

I missed you so bad

I missed you so so bad

Before you came into my life

I missed you so bad

And you should know that

So call me, maybe?

Az arcomra hatalmas mosoly költözött ki a dal végén. Szerettem ezt nagyon csinálni, és kimondhatatlanul jól esett az, hogy az emberek is elismernek. És ez így van minden egyes alkalommal. Furcsa az, hogy nem tudom megszokni. De azt hiszem nem is akarom.
A tekintetem akarva, akaratlanul megakadt Niallék asztalánál. Talán azért mert egy elismert énekes véleménye még többet ér mint egy átlagos emberé. Örömmel állapítottam meg, hogy a fiú is mosollyal az arcán tapsol, és egyfolytában engem néz, szinte már zavarba hozóan.

~*~

Hatalmas mosollyal az arcomon lépdeltem le az én színpadomról. Mert már szinte a sajátomnak tekintettem. Először a gitáromat raktam vissza a már megszokott helyére, majd a kabátommal a kezemben elindultam Trip keresésére. Mivel nem találtam meg Melissához fordultam segítségért.
- Nem tudod hol van Trip? - kérdeztem tőle miközben kísértem, mert épp egy asztalhoz volt útban.
- Ott ül és beszélget a testvérével meg a fiával. Ráadásul Luke is nagyon megtalálta azzal a szőke gyerekkel a közös hangot, mert amióta odament egyszer egyfolytában ott van és beszél. Pedig már rég dolgoznia kellene! - forrt a feje Melissának miközben az egyik asztal felé bökött. Bizonyára azért nem tűnt fel hogy ott vannak, mert az egyik sarokban volt az asztal.
Nagy léptekkel elindultam feléjük.
- Sziasztok! - intettem megint mindenkinek. - Luke szerintem jobb lenne ha mennél dolgozni, mert Melissának forr már a feje... - fordultam egyből Luke-hoz. Jobbnak tartottam közölni vele egyből a tényeket.
- És? Trip megengedte, hogy beszélgessek Niallel. Ráadásul van is miről, úgyhogy még egy darabig nem kell rám számítani. Ezt üzenem. - mondta elégedett arccal, majd újra a szőke felé fordult.
- Még mit nem? Mi vagyok, postagalamb? Majd te szépen közlöd vele. - leültem a Luke melletti szabad székre. - És mi a téma?
- Képzeld, Niall egy bandában van Louissal! - újságolta csillogó szemmel. Kicsit meglepődtem. Sohasem tudtam arról, hogy ő ismeri Louis Tomlinsont.
- Te őt mégis honnan ismered? - kérdeztem tőle, mire megrántotta a vállát.
- Régi haver. Már nem is tudom pontosan honnan ismerem. Asszem valami nagyon nagy buliból. De nem nagyon rémlik. - összeráncolta a homlokát.
- Jó nagy buli lehetett tényleg. - nevetett fel Niall. Erre a megjegyzésre nekem is nevetnem kellett.
- Jól van na! - Luke egy percig játszotta a sértődött kisfiút, de aztán megunta. - Szóval akkor ide tudnád őt hozni valamelyik nap? Hétvégén ugyanilyenkor dolgozom. - látszott a szemében, hogy nagyon akar találkozni a régi barátjával. Biztos nagyon jóba lehettek anno.
- Szerintem holnap nincs semmi program. Ha rátudom venni, lehet, hogy elhozom. De ez még nem tuti! Úgyhogy inkább add meg a számod, és akkor majd felhívlak holnap, hogy mi van. Így jó lesz? - kérdezte Niall, majd a telefonját Luke arca elé nyomta. Az egy bólintással kivette a kezéből, és pillanatok alatt beleírta a számát.
- Oké szerintem én most megyek. - álltam fel a székről.
- Miért? - kérdezte Luke meglepődötten.

- Benézek Nate edzésére. Ma tudod ilyen későn van neki. Aztán meg elmegyek sétálni egyet talán és megyek is haza. - megrántottam a vállam.
- Minek mész te Nate edzésére? Nem szereted te a focit. - nevetett fel. Nem értem minek kell akadékoskodnia. Elmegyek, megnézem és kész!
- De akkor szeretem ha Nate csinálja! - kinyújtottam rá a nyelvem, és elindultam ki a kávézóból. Gyorsan még köszöntem Tripnek és Maurának is. Még pont meghallottam ahogy Niall megkérdezi Luke-ot, hogy ki az a Nate.
- Nate Georgi barátja. Már nem is tudom mióta. De nagyon szeretik egymást. Ők a környéken az 'álom pár'. - válaszolta Luke. Tetszett a válasza. Tényleg nagyon szeretjük egymást. És igen, a környéken azt mondják hogy mi vagyunk az 'álom pár'. Pedig eleinte mindenki csak pár hetet jósolt a kapcsolatunknak azzal az indokkal, hogy két különböző világban élünk. Míg Nate a focira koncentrál, addig én a zenére. Nate szinte minden idejét a barátjaival tölti, én szeretek azért egyedül is lenni. De ugye az ellentétek kiegészítik egymást, nem?
A kávézóból egyenesen a közeli buszmegállóba mentem. Hiába, a sportpálya a város másik felén volt. Oda pedig érdekes lett volna, ha gyalog indulok el...
A hajamba néha-néha belekapott a kellemes szellő. Ennek hála kirázott a hideg, így összébb húztam magamon a vékonyka kabátom. Halovány sütött a nap. Tipikus londoni idő tavasszal.
Nagy nehezen a busz is megérkezett. Gyorsan felszálltam rá, és leültem az első szabad helyre. Elég hosszú időbe telt még a Chelsea edzőpályájához értem. Igen, Nate a Chelsea utánpótlás csapatát erősíti.
Már többször voltam itt megnézni az edzését. Nem szóltam neki, csak úgy meglepetésből. De ahogy észrevettem, mindig örült neki. Nagyon szerette ezt a sportot, és egyfolytában azon volt, hogy megszerettesse velem. Több kevesebb sikerrel. Csak őt szerettem nézni, ha esetleg mást kellett volna, tuti kiverem a hisztit. Szerintem unalmas és kész.
Már tudtam, hogy hova kell mennem. Leültem a legalsó sor egyik székébe úgy, hogy tökéletesen lássam. Voltak még mások is a lelátón. Felismertem az egyik lányt. Akárhányszor itt vagyok, ő mindig itt van. Nate egyik csapattársának a barátnője. Ha jól tudom ő maga is focizik.
Mosolyogva figyeltem szerelmemet, ahogy rúgja a labdákat. Eleinte nem vett észre, de amikor meglátott, hatalmas mosoly terült szét az arcán és intett egyet. Én is rámosolyogtam, és küldtem neki egy puszit.

~*~

- Szia kicsim! - jött oda hozzám az edzése végén. Megölelt, majd egy lágy puszit nyomott a számra. - Te meg?
- Gondoltam benézek hozzád. Nem volt semmi programom, ezért gondoltam hogy megleplek. - mosolyogtam rá, és most én nyomtam a szájára egy puszit.
- Hát megleptél az biztos! - még jobban magához szorított. Ahogy beszívtam azt a finom illatát, azt hittem elájulok. A szívem háromszor gyorsabban kezdett el dobogni, és a gyomromban a pillangók elkezdtek repkedni.
- Hazavigyelek? - kérdezte. Nem néztem rá, csak bólintottam egyet. - Akkor várj meg kint. Mindjárt átöltözöm. - elengedett, és gyorsan a többiek után ment az öltözőbe. Én kimentem a létesítmény elé, és ott megvártam. Szerencsére hamar végzett. Megfogta a kezem és összeláncolta az övéivel, így mentünk el egészen a kocsijáig. Kinyitotta nekem az ajtót és miután beültem, ő is beült a sofőr helyére.
- És mi történt veled ma? - kérdezte, és elindította a motort.
- Sok minden... - és elmeséltem neki az egész napomat. Utána pedig ő is így tett. Sokkal gyorsabban értem így haza, mintha tömegközlekedéssel tettem volna. Persze lehet azért tűnt ilyen rövid időnek, mert mellette minden gyorsabban telik. Egyszerűen megszűnik a külvilág.
Hosszú, forró csókot váltottunk egymással, majd kipattantam a kocsijából. Még integettem neki, aztán amikor elhajtott nem a házba mentem be, hanem elkezdtem a közeli park felé sétálni. Ott leültem az első padra, és elővettem a könyvet amit elraktam, és elkezdtem olvasni.