24. fejezet

Huszonnegyedik fejezet

Szorongva ültem Nate szobájában. Egyfolytában igazgattam magamon a sárga trikómat, és a rózsaszín farmeremet. Tudtam, hogy itt az idő, de mégis, jobb időtöltésnek tűnt a sárga körömlakkom kapargatása. Nem volt bátorságom bevallani neki. És amúgy is, mi lenne utána? Szakítanánk? Megbocsátana? Egyáltalán nekem melyik lenne a legjobb?

Míg magamban merengtem, Nate is visszajött a fürdőből. Csupán egy törölköző volt a derekára kötve, így tiszta látásom nyílt kidolgozott felső testére. Nyál csorgatva néztem, ahogy a vízcseppek lefolynak rajta. Hirtelen még bizonytalanabb lettem. Lányok millió szeretnének olyan pasit, mint Nate. Helyes, izmos, kedves és még okos is! Minden megvan benne, amire egy lány vágyik. És ő engem választott, engem szeretett volna maga mellett tudni. És én ezt mind eldobnám egy másik fiúért? Bár ha jobban átgondolom a dolgokat, Harry se csúnya. Sőt... És még kedves is velem. Ráadásul megértő. De mi tuti abban, hogy én vissza megyek a turnéra, és már nem lesz neki új barátnője? Senki sem hangoztatja, de mindenki tudja, hogy milyen Harry. Lehet, hogy csak addig kellettem neki, míg barátom volt. 

Szóval akkor most válasszam a biztost, vagy az egyáltalán nem tutit? De ha Nate-et választanám, az olyan lenne, mintha kihasználnám. Csak azért lennék vele, mert Harry szélsőséges. Így pedig nem bírnék vele lenni. Egyáltalán kell nekem egy barát most?

Miközben magamban sem jutottam döntésre, Nate már felöltözött, és leült mellém az ágyára.

- Min gondolkozol ennyire? - kérdezte, és az egyik karját átdobta a vállamon és közelebb húzott magához.

- Figyelj Nate. El kell mondanom neked valamit. - néztem egyfolytában magam elé. Nem akartam tovább falazni. 3 napja itthon vagyok, és egyfolytában titkoltam. Vártam a megfelelő alkalmat, hogy elmondjam. Már vagy ezerszer megtehettem volna, de mindig inába szállt a bátorságom az utolsó pillanatban. Elhatároztam, hogy most nem fog.

- Hallgatlak. - próbálta felvenni velem a szemkontaktust, de nem néztem rá direkt. Nem tudtam volna.

- Szóval tudod én voltam a fiúk, Liam, Louis, Niall, Zayn és Harry segédje. Sőt, még most is az vagyok. Nagyon sok időt töltöttem velük, és nagyon sokat beszélgettünk. Közelről megismertem őket, és meg is szerettem mind. Aranyosak velem, és nem használták ki ANNYIRA azt, hogy én nekik mijük vagyok...

- Bökd már Georgi! - szólt közbe Nate idegesen. Ő is pontosan tudta, hogy nagyon fontos és komoly dolgot akarok mondani neki.

- Én csókolóztam az egyikőjükkel. - mondtam ki gyorsan. És összeszorítottam a szemem és a fogaim. Vártam mit reagál erre. 

- Hogy mi?! - kérdezte pár perc csend után. A hangjából tisztán kiszűrődött, hogy ideges. Nagyot sóhajtottam. Nem volt erőm se ránézni, se megszólalni. Csak ültem ott ugyanott. - Georgi, ezt komolyan mondod?! Megcsaltál egy olyan... olyan... sztárocskával?! - a hangja hallatán felkaptam a fejem. Dühös volt. Talán rám, talán a "sztárocskára". De mérges volt. 

- Én sajnálom... - mondtam alig hallhatóan. Kétségbeesetten néztem rá.

- Sajnálhatod is! Én megbízok benned, erre te meg mit csinálsz?! Megcsalsz! - dühöngött egyfolytában. - Melyik volt az? A fekete zselézett? Vagy a szőke? Vagy az az idegesítő aki azt hsiszi magáról milyen jó fej, mert produkálja magát? Vagy a göndör? Akármelyik, ha a kezem közé kerül, azt nem éli túl! - a keze már remegett az idegességtől. Felpattant mellőlem, és elkezdett a szobában oda-vissza járkálni.

- Nate, kérlek! - mondtam, és már nem bírtam visszatartani a kitörni készülő könnyeket.

- Te maradj inkább csöndben! - rivallt rám. Megijedtem a viselkedésétől, mert soha nem láttam még ilyennek. Miután leüvöltötte a fejem, csend állt be a szobába. Csak Nate ideges léptei adtak némi hangot. 

A csöndet hirtelen Nate telefonjának a csörgése szakította meg. Közvetlenül mellettem volt a készülék, így a kezembe vettem, és elolvastam ki hívja.

- Ki az a Sarah? - kérdeztem. Még a levegő is bennem maradt, ahogy megláttam a nevet. Milyen lány ez? 

- Ööö... senki! - vágta rá egy kis habozás után. Nem kellett sokat törnöm magamat azon, hogy rájöjjek, ez a Sarah nem egy senki.

- Persze, én meg hülye vagyok. Szóval Nate, ki ez a Sarah? - kérdeztem higgadtan. Nem akartam hiszti rohamot kapni. Pedig már közel álltam hozzá.

- Mondom, hogy senki! - mondta nagy hanggal. Nem bírtam tovább, felpattantam, és elé léptem.

- Ne hazudj! Biztos, hogy nem senki, főleg ha hívogat! Én bevallottam neked, hogy elkövettem egy hibát! Ennyivel te is tartozol! - üvöltöttem most már én is vele. Biztos voltam benne, hogy nem csak egy barát ez a Sarah. Nem tudom honnan vettem, talán egy megérzés volt, de biztos voltam benne.

- Csak egy lány, aki nyomul. - mondta már sokkal csendesebben.

- Csak? - húztam fel a szemöldököm. Habozott egy pillanatig, de nagy nehezen kibökte.

- Jó... egyszer talán megcsókolt. De akkor is, én részeg voltam... - iszonyat mennyiségű düh öntött el. 

- Itt osztod ki a fejem, közben te is ugyanezt csinálod! Tudod mit? Köztünk mindennek vége! - üvöltöttem vele. Hirtelen felindulásból megütöttem az arcát. Nem szólt semmit, csak csendben tűrte. Még mielőtt bármit mondhatott volna, kimentem a szobából.

- Ezt ne! Csak ezt ne Georgi! - jött utánam. Megfogta a kezem, és maga felé fordított. Jó szorosan tartott, nehogy eltudjak tőle fordulni.

- Nate, ennek már nincs semmi értelme. Egy hónap alatt nézd meg mennyire eltávolodtunk egymástól! Én még egy hónapig nem leszek itt. Ennyi időt már nem bírna ki a kapcsolatunk. Mind a kettőnknek el kell fogadnia, hogy ami eddig köztünk volt, annak vége. - mondtam, és letöröltem a könnyeimet az arcomról. Nate szomorúan nézett rám. Érezte ő is, hogy igazam van.

- De... de mi van akkor, ha a nyár után pedig minden olyan lenne, mint régen? Olyan jó? - reménykedve nézett rám. Örültem neki, hogy ilyen sokat jelentek neki, hogy nem akar csak úgy elveszíteni.

- Nem tudom. - ráztam meg a fejem, és egy kicsit elmosolyodtam. - De most az lesz a legjobb, ha külön vállnak az útjaink. Semmi ígéret vagy fogadalom nélkül. Ne mondjuk olyat a másiknak, amit nem tudunk betartani. Ami pedig a nyár végén lesz, azt majd meglátjuk. - két kezem közé fogtam az arcát. Mélyen a szemében néztem, és megcsókoltam. Tudtam, hogy mit teszek, de nem érdekelt. Lehet, hogy most már nem úgy állunk ahogy eddig, de akárhogy is nézem, nekem Nate volt az első igazi nagy szerelmem. És még most is szeretem. De már nem annyira, nem úgy.

Lassan elváltak egymástól az ajkaink. Rámosolyogtam, majd hátat fordítottam neki, és elindultam ki a házból. Talán egy kicsit megkönnyebbülve, de mégis szomorúan. Pontosan tudtam, hogy ezzel lezárult az életem egy szakasza. 

23. fejezet

Sziasztok! Csak annyit szerettem volna mondani, hogy mától lehetséges, hogy mindennap hozok részt. Már meg van írva előre pár, és egyfolytában írom meg őket. Persze, hogy ez létre jöjjön, legalább 3 kommentre számítok! :) xx
Huszonharmadik fejezet

Ott ültem csendben a tetemtő előtt, azon gondolkozva, hogy egyáltalán nem érdeklem a saját tulajdon anyámat. Ha annyira beszélni szeretett volna velem, utánam tudott volna jönni. Sőt, még most is jöhetne, de nem teszi. Nem érdeklem. Gyűlöl. De az az igazság, hogy én is őt. Neki az lett volna a feladata, hogy amikor mindenki engem hibáztat, megvéd velük szemben. Nem pedig ő is melléjük áll. Ráadásul ott hagyott minket a legnehezebb időszakban.
Egy kocsi fékezését hallottam. Gyorsan arra néztem. Luke érkezett meg. De nem volt egyedül. Ott volt vele Lizzie, és Harry is. Elsőnek a legutóbb említett ért oda hozzám.
- Jól vagy? - kérdezte. Még a vak is látta volna, hogy aggódott. Nagyon.
Nem volt erőm válaszolni, csak bólintottam egyet, és egy elég gyenge mosolyt felé küldtem.
- Mégis hogy a fenébe jutott eszedbe idejönni egyedül?! - kérdezte idegesen Liz. Nem üvöltött, sőt, inkább csak suttogott. Nem rossz indulatúan mondta, inkább mintha aggódott volna ő is. Sőt, biztos.
- Nem lett volna semmi baj, ha ő nincs itt... - suttogtam.
- És most hol van? - kérdezte Luke, és körbe nézett, mintha őt keresné.
- Bent. - böktem a fejemmel a temető felé. Luke kifújta a levegőt, és elindult a bejárat felé.
- Majd én mindjárt megmondom neki a magamét! - indult el, de utána szóltam.
- Ne, Luke! Hagyd! - mondtam neki hangosan. - Inkább menjünk, nehogy még véletlenül is találkozzak vele újra. - mondtam, és feltápászkodtam a fűből. Luke nem ellenkezett, csak megadóan az autó felé kezdett lépkedni, és bepattant a kormány mögé. Lizzie az anyósülést foglalta el, Harry pedig mellettem ült, hátul. Egyik kezével magához ölelt. Talán a történtek után el kellett volna húzódnom, de nem tettem.
Lizzie mikor hátra nézett, először mintha egy kicsit mérges lett volna, de utána elmosolyodott egy kicsit. Tudom, hogy nem nézi jó szemmel az egészet, de csak azért, mert ismeri Nate-et, és tudja, hogy jó ember. Ahogyan ezt én is tudom. De nem tudom az érzéseimet véka alá rakni.

~*~

Túlságosan is hamar eljött az idő, hogy haza induljunk. Feszült voltam az egész miatt. Nem akartam Nate-el találkozni. Legszívesebben elbujdokoltam volna, de nem tehettem. Be kellett neki vallanom, hogy megcsaltam, még ha nem is a legsúlyosabban. Csak még azt nem tudtam, hogy mégis hogy leszek képes a szemébe nézni ezek után.
Villám gyorsan rendbe szedtem magam. Lezuhanyoztam, és megmostam a hajam gyorsan. Megszárítottam, és szög egyenesre kivasaltam. Megcsináltam az egészen egyszerű sminkem, és felvettem a ruhám, ami egy sárga ingből és egy egyszerű farmersortból állt. Megfogtam a táskám és a bőröndöm, és vártam, hogy Lizzie is elkészüljön. Mint mindig, most is rengeteg ideig készülődött. Máskor idegeskedtem volna, most inkább örültem neki. Mintha ezzel elkerülhettem volna a találkozást.
Sajnos Liz sem öltözködött még egy napig, csupán fél óráig, így kénytelenek voltunk elindulni. Nem vittük magunkkal az összes bőröndünket, mert nem lett volna értelme. Csupán egybe bepakoltunk mindent, amire szükségünk lehetett az elhozott cuccaink közül. A többieket beraktuk a turné buszba, és majd odaszállítják Bernbe.
A hallban Luke már várt ránk. Természetesen megjegyezte, hogy késtünk. De végül is ezt már igazán megszokhatta volna. Miközben mentünk ki a taxinkhoz, néha találkoztunk egy-egy ismerős arccal, hangmérnökökkel, szervezőkkel. Nekik nagyot köszöntünk, sőt, egy-két szót váltottunk.
Nagy nehezen végül beszálltunk a taxiba, és elindultunk a repülőtérre. Csak remélni mertem, hogy Madridban most lesz valami hatalmas dugó, de jómagam is tudtam, hogy nem lesz. Még korán reggel van.
Út közben a tegnap estén gondolkoztam. Fiúknál voltunk Luke-al és Liz-zel és beszélgettünk. Vagyis pontosabban elbúcsúztunk egymástól erre az egy hétre. Ők nem jöttek vissza Londonba. Nem éreztem magam valami jól, mert már feszült voltam a ma miatt. Ráadásul Harry is úgy nézett rám, mintha várna tőlem valamit. Ezer lehetőség van, hogy mit akart, de nekem van egy olyan érzésem, hogy azt akarja szakítsak Nate-el. Azt várja, hogy megtegyem ezt a lépést. Talán már ő is tudja, hogy bizonytalan vagyok.

~*~

Mély levegőt vettem, és elkezdtem keresgélni a repülőtér halljában aput. Örültem én neki, hogy haza jöhetek egy hétre. Nagyon fontos nekem az apukám, és rég láttam már. De mint általában mindennek, ennek is van egy árny oldala. Sose hittem volna, hogy egyszer Nate lesz az.

A két oldalamon Luke-kal és Liz-zel indultam el a kijárat felé, ahol feltehetőleg a szüleink vannak. Nem mintha nem tudnánk egyedül hazamenni, sőt, Luke egyedül is megy a kocsijával, de akkor is. Mégis csak hosszú ideje nem láttuk őket. Lehet, hogy nem vagyunk már kicsik és nincs lépten nyomon szükségünk rájuk, de azért hiányozni hiányozhatnak. 

Pontosan úgy, ahogy azt vártuk, az én és Liz apukája ott várt ránk a bejáratnál. Épp nagyban beszélgettek amikor megérkeztünk. 

- Sziasztok! - ugrottam apu nyakába. Ahogy félszemmel láttam, Liz is pont ugyanúgy tett. 

- Szia kicsim! - mosolygott apu megállíthatatlanul. Nekem is mosolyra húzódott a szám. - Annyira hiányoztál!

- Te is nekem apu! - öleltem szorosan magamhoz, majd elengedtem.

- Nézd, hoztam neked valakit! - mosolyodott el apu, és lépett egy lépést odébb. Nem messze tőle, ott állt Ő. Aki miatt eddig ölni tudtam volna, aki a világom közepe volt még a nyár előtt. Az arcomra egy mosolyt varázsoltam, és úgy tettem, mintha örülnék neki. 

- Nate! - mentem oda hozzá, és őt is megöleltem.

- Szia drága! - mosolyodott el szívdöglesztően. Amitől a lábam remegett, és a nyomromban pillangók repdestek. Régen. - Hiányoztál ám! - motyogta a fülembe azt a szót, amit az utóbbi hetekben egyszer sem mondott nekem. Amit annyira hiányoltam. Most melegség töltötte el a szívem tőle, azonban mégis úgy éreztem, ezzel már elkésett.

- Te is nekem! - mondtam, és próbáltam a legmeggyőzőbb lenni. A következő pillanatban felemelte az állam, és lágyan megcsókolt. 

22. fejezet

Huszonkettedik fejezet

Reggel ahogy felkeltem, már tudtam, hogy hova fogok menni. Nem szóltam senkinek, hiszen úgy is ellenezték volna. Valami vonzott egyszerűen oda, magam sem tudtam megmagyarázni. Csak tudtam, hogy nekem most oda kell mennem.

Gyorsan a zuhanyzóba vonultam, és gyorsan lezuhanyoztam. Magamra kaptam a ruhámat, ami egy barna mintás rövidnadrágból, egy barna felsőből és egy krémszínű blézerből állt. Gyorsan megcsináltam az egyszerű sminkem, és kifésültem a hajam, amit most kivételesen kiengedve hagytam. Óvatosan visszalopakodtam a szobánkba, és felvettem a cipőmet és a táskámat elvettem az ágyról. Kisomfordáltam az egész lakosztályból. Ahogy kiléptem a folyosóra, nagyot sóhajtottam. Túl voltam már a nehezén. Innentől kezdve nagyon nagy balszerencse kell, hogy valamilyen ismerős észre vegyen. 

Sokkal nyugodtabban mentem le a lifttel a halba, ahol azonban utolért a balszerencse. Pont velem szembe jött Zayn. Ahogy meglátott, elvigyorodott.

- Hova, hova? - kérdezte, és beállt elém, nehogy még véletlenül is eltudjak menni mellette szó nélkül.

- Ööö... megyek és sétálok egyet. Nem tudtam aludni az este, itt az ideje kiszellőztetni a fejem. - bólintottam egyet, ezzel megerősítve az elhangzottakat. Magamban megint szidtam magam, mert nem tudok rögtönözni. Mondjuk az eddigiekhez képest, ez mesteri volt.

- És azért öltöztél így ki? - nézett rajtam végig.

- Ööö... szeretnék bemenni az egyik plázába is körbenézni. - legszívesebben fejbe vágtam volna magam. Ilyen hülye kifogásokat nem találhatok ki.

- Most 9 óra van. A plázák csak 10-kor szoktak nyitni. - vigyorodott el. Nagyon élvezte, hogy nem tudom kimagyarázni magam. Túlságosan is.

- Oké... De ha már itt tartunk, te hol voltál eddig? - vontam kérdőre, hátha így hanyagolni fogjuk az "én hova megyek" témát. Szerencsére a fiú zavarba jött.

- Én... ööö... most megyek! - ezzel kikerült, és a lift felé kezdett száguldozni. Elégedetten néztem utána, majd folytattam az utam kifelé. Fogalmam sincs, hogy mit csinált Zayn ilyen korán, főleg, hogy nagy részt ő alszik a legtovább, de az tuti, hogy sose fogom megtudni valószínűleg. Még mielőtt taxit fogtam volna, elmentem gyorsan egy virágárushoz, és vettem egy fehér rózsát.

A hotel előtt egy taxi állomás volt, így csak odasétáltam, és a legszimpatikusabb sofőrhöz beültem. Gyorsan lediktáltam neki a címet, és már indultunk is. Az út végig csendben telt, de hát egy idegennel miről is beszélhetnék? Csak hallgattam a a rádiót, ami elég halkan szólt és recsegett is.

A nagy kapu előtt megállt a taxis. Gyorsan kifizettem, és már ki is szálltam. A kocsi azonnal elhajtott magamra hagyva. Senki sem járt errefelé, csak néhány ember. Még mielőtt átléptem volna a kapun, felnéztem a rácson lévő nagy feliratra. 

TEMETŐ

Sokkal rosszabb állapotban volt, mint amikor utoljára jártam itt. Amikor elbúcsúztam a bátyámtól. 

Nagy levegőt vettem, és magabiztos léptekkel elindultam be. Kísérteties volt a csend az egész környéken. Szinte egy lélek sem volt, csak néha-néha láttam, ahogy öreg nénik vagy éppen bácsik igazgatják a szeretjük sírját. De ezt is végig csendben. Akaratlanul is eszembe jutottak filmek, amikben a halottak feléledtek, és kimásztak a sírjukból. Reménykedtem benne, hogy nem most jut valaki eszébe újra éledni.

Cél tudatosan haladtam végig. Tisztán benne volt az emlékezetemben, hogy merre van az Ő sírja. Hisz annyit voltam nála. Annyit panaszkodtam neki a szüleim vitáiról. Talán beteges, de biztos voltam benne, hogy meghallgat, hogy valahonnan végig figyeli a mondandómat. 

Ahogy egyre közelebb értem célomhoz, egyre jobban elbizonytalanodtam. Talán nem kellett volna idejönnöm. De a testvérem iránti szeretet nagyban befolyásolt. Mindennél jobban szükségem volt arra, hogy láthassam ahol örök álmát alussza. Tudni akartam, hogy biztonságban van, hogy jól ápolják az emlékét. 

Körbe néztem a környéken. Tudtam, hogy itt lesz, de biztos akartam lenni benne. A tekintetemmel kiszúrtam, és lassan, óvatos léptekkel indultam el felé. Mikor odaértem, percekig álltam csak a sír előtt, és néztem. Szememmel végig mértem az egészet. Azonban a szőke kőbe vésett néven: Aaron Adams. Odaléptem, és végig simítottam az érdes felületen. Elmosolyodtam. Ápolták, vigyáztak rá. Csak ennyit akartam tudni.

Leguggoltam a sír mellé és óvatosan ráhelyeztem az eddig a kezemben szorongatott fehér rózsát. Lefolyt az első könnycsepp az arcomon. De nem voltam szomorú. Csak egyszerűen hiányzott. Vele őszintén beszéltem mindig is. Megértett. És bár volta mikor idegesítő volt, mindenkinél jobban szerettem. 

- El sem tudom mondani, hogy mennyire hiányzol! - suttogtam rekedtesen. Akármit tettem bármikor, akármennyire is voltam boldog, mindig volt valami ami hiányzott. Ami nélkül nem volt teljes a kép. Ez pedig Ő volt. A szívem mélyén tudtam, hogy figyel engem, hogy őrangyalomként véd. De az nem ugyanaz. Egyáltalán nem. Nem tudom vele megosztani a boldogságom, a bánatom. Nem tudok neki panaszkodni, nem tudok tőle tanácsot kérni. Nem volt mindig fényes a kapcsolatunk, mert mint minden testvér, mi is veszekedtünk. De ki is békültünk. Az ilyenek alkalmával pedig még erősebb lett a kötődésünk. Lehunytam a szemem, és lehajtottam a fejem. Csak egy kicsit kiakartam kapcsolni az agyam. 

- Georgina?! - hallottam meg hirtelen egy női hangot. Ismerősen csengett. Azonnal arra kaptam a fejem, és hirtelen azt se tudtam, hogy mit csináljak. Ijedten néztem a nőre. A hang a torkomon akadt, és csak néztem és néztem. Mozdulni se tudtam a meglepődöttségtől. Sőt, az ijedtségtől. Sose hittem volna, hogy még valaha is látom azok után. - Te vagy az? - szólalt meg újra. Láthatólag ő is meg volt illetődve. Nem számítottunk egymásra.

- Én... én... én már itt sem vagyok! -  nyögtem ki nagy nehezen, és elfutottam mellette. Könnyeim megállíthatatlanul kezdtek el folyni, én pedig mint egy őrült szaladtam ki. Eszem ágában sem volt vele találkozni, soha. Most viszont a sors úgy hozta össze, hogy látnom kellett. 

A temető kijárata előtt leültem a fűbe, és csak sírtam. Nem akartam látni! De kellett. Tiszta szívemből gyűlöltem, mert elfordult tőlem. Nem állt ki mellettem, holott támogatnia kellett volna. 

Remegő kézzel kivettem a telefonom a zsebemből, és tárcsáztam. Azonnal felvette.

- Georgi, te mégis hol a büdös fenébe vagy?! - szólt bele idegesen Luke. Újra kitört belőlem a zokogás, és percekig nem bírtam megszólalni.

- Láttam... - nyögtem ki végül nehezen. 

- Kit?! És mégis hol vagy?! És miért sírsz?! Georgi, bökd már ki mi történt! - üvöltözött szinte már a telefonba.

- Én... eljöttem a temetőbe Aaronhoz... de én nem akartam, hogy lásson, hogy én lássam! - sírtam egyfolytában. 

- Georgi, ha nem mondod el mi történt, csak rébuszokban beszélsz, nem tudok segíteni! - mondta most már normális, aggódó hangon.

- Luke, láttam az anyámat!

21. fejezet

Huszonegyedik fejezet

Harry gondolkozott egy kicsit, hogy egy ilyen dologra mit lehet reagálni. Talán ő nem ilyen komoly dologra számított.

- Én... nem tudom mit mondjak erre. - látszódott rajta, hogy csak azért mondta, mert nem akart csendben maradni. - Őszintén mindenre számítottam, de erre nem. Azt hittem, hogy Aaron valami volt barátod volt vagy ilyesmi. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is volt neked egy bátyád. - ahogy beszélt, egyre közelebb vont magához. Biztonság érzetem támadt tőle. Tudtam, hogy nem lett volna szabad, de mit csináljak ellene?

- Senki sem gondolja. - mondtam, és csak magam elé néztem. Tudom, hogy nem rég még elmeséltem neki az életem legsötétebb korszakát, de egyszerűen nem tudtam most arra koncentrálni. Akarva akaratlanul is elleptek a rózsaszín felhők a közelében. A szagától majdnem elkábultam, a közelségétől kirázott a hideg.

- Tudod mindennél jobban esik az, hogy ezt elmesélted nekem ennyi ismeretség után. Most már tudom, hogy hogy nézzek rá. Megtudom érteni a viselkedésed és esetleg támogatni is tudlak. - magával szembe fordított hirtelen. Túl közel volt az arcunk a másikéhoz, hogy feltudjam fogni azt amit mond. Túlságosan is elvesztem a szemeiben. Hiába próbáltam arra gondolni, hogy nekem ezt nem szabad. Nekem ott van Nate, akit szeretek. Egyáltalán szeretem még?

- Aham... - bólintottam egyet, mintha tudnám, hogy miről beszélt az előbb. Észre vette a kuszaságomat, és elmosolyodott. Azt hiszem nem túlzás ha azt mondom, hogy szívdöglesztően. Ha eddig nem voltam a fellegek felett eléggé, most elintézte, hogy igen. Percek óta közel voltunk egymáshoz. Túl közel is. Az ajkunk csak pár centire volt a másikétól. Szívem szerint megcsókoltam volna, azonnal. De tudtam hogy helytelen lenne. Már az is helytelen, hogy ilyen közel vagyok hozzá. De hiába vagyok tisztában vele, nincs hozzá erőm, hogy messzebb menjek tőle. 

A dolgok nagyon gyorsan történtek, az egyik pillanatban még ott ültünk egymást bámulva, a következőben pedig Harry legyűrte az a pár centit ami köztünk volt, és megcsókolt. Szinte ösztönből csókoltam vissza. A keze lecsúszott a derekamra, és egyre közelebb húzott magához. Én átöleltem a nyakát, és óvatosan beletúrtam a hajába. Amennyire ő akarta ezt a csókot, annyira én is. Azonban fel kellett ébrednem a rózsaszín álmomból. Eltoltam magamtól, és felpattantam az ágyáról. Nem néztem rá, de nagyon jól tudtam, hogy értetlenül néz rám. Kirohantam a szobából, az egész lakosztályból egyenesen a liftig. Mint egy őrült kezdtem el nyomkodni a gombot. De mind hiába, nem akart jönni az a nyavalyás lift. Pontosan tudtam, hogy Harry utánam fog jönni. Idegesen a hajamba túrtam, és leültem a lift mellé a falhoz. 

- Georgi én úgy sajnálom az előbbit! - jelent meg hirtelen Harry is, pontosan ahogy sejtettem. Óvatosan ránéztem. Őszinte megbánást láttam a szemeiben. 

- Ne tedd! - mosolyogtam rá erőltetetten. Egy pillanatig még nézett rám, majd leült mellém, és magához ölelt. Ahogy ezt megtette, kitört belőlem a zokogás. - Undorító vagyok! Miközben van barátom, egy másik fiúval csókolózok! - mondtam, ás az arcomat Harry mellkasába fúrtam.

- Ne okold magad! Az én hibám! Nem lett volna szabad megcsókolnom téged! - simogatta a hátam, amitől kirázott a hideg. Gyűlöltem magam amiért ezt tettem, hogy megcsaltam Nate-et. Gyűlöltem magam, mert jobban szerettem nála egy másik fiút.

~*~

Talán életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy az este történtek után még ott aludtam közvetlenül mellette. Egy ágyban. Mivel még Harry aludt, gyorsan felpattantam, és kiosontam a szobából. Már épp nyitottam volna ki az ajtót, amikor valaki utánam szólt:
- Te meg? - óvatosan megfordultam, és Niall-el találtam magam szembe.
- Én... én... tegnap este itt felejtettem valamit, és most... visszajöttem érte... de már megyek is! - mondtam, és már indultam volna ki, de Niall nem hagyta.
- Ez elég gyatra rögtönzés volt... - esküszöm, fogom otthon gyakorolni az ilyen helyzeteket, hogy mindig legyen valamilyen kifogásom.  - Harry-nél voltál?
- Mi?! Neeeeem! - mondtam neki miközben gyorsan felé fordultam. Felhúzott szemöldökkel nézett rám.
- Szóval igen. De miért? - kérdezte tovább. Sóhajtottam egy nagyot.
- Csak. - vágtam rá, és kimentem gyorsan az ajtón. Niall-nek is most kell épp kérdezősködnie!
Gyorsan a lifthez mentem, és lementem a mi szintünkre. Próbáltam hangtalanul bemenni a szobába, azonban Liz már várt rám.
- Te meg hol a büdös francba voltál? Egész este vártam rád! - szinte kitört, ahogy meglátott.
- Hát... az volt... hogy... - kezdtem el megint dadogni.
- A fiúknál voltál? Harry-nél? Most azonnal elmondasz mindent! - odajött hozzám, és a karomnál fogva lehúzott az ágyára. Nem tűnt mérgesnek, de ha megtudja mi történt! Majd az lesz!
- Szóval... tegnap a fiúknál voltam este, igen. Vagyis az erős kifejezés hogy a fiúknál. Inkább mondanám azt, hogy az egyikőjüknél.
- Harry-nél. - jelentette ki úgy, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga.
- Honnan...? - értetlenkedtem.
- Drágám, ez a napnál is világosabb. - nevetett fel. Megnyugodtam egy kicsit, mert arra számítottam, hogy mérges lesz ha megtudja.
- Szóval beszélgettem vele. Elmondtam neki mindent, ami történt... tudod. És aztán... aztán... - kezdtem el újra dadogni. Lizzie szemei kikerekedtek, és úgy nézett rám.
- Te megcsaltad Nate-et?! - kérdezte nyugodtan. LEgalábbis annak tettette magát. Nem válaszoltam csak lehunytam a szemeim. - Nem hiszem el Georgi! Ezt mondtam neked a múltkor! És te... csókolóztál vele... Nem hiszem el! Mégis hogy akarsz így a szeme elé állni?! - hirtelen nagyon kitört. Látszódott rajta, hogy mérges. Most már nagyon.
- Jól van! Tudom, hogy elcsesztem! És ne hidd azt, hogy én olyan jól érzem magam! Gyűlölöm magam, gyűlölöm az egész helyzetet! De nem tehetek róla! - törtem ki én is. Ugyanúgy üvöltöztem, ahogy nem rég ő is tette. Idegesen néztünk farkas szemet egymással, míg Liz szemében valami meglágyult.
- Szereted? - kérdezte halkan, úgy, hogy még véletlenül se hallja meg senki. Pedig csak ketten voltunk a szobában.
- Nem tudom... azt hiszem. - mondtam, és a tenyerembe temettem az arcom. Mindig is tisztában voltam azzal, hogy szerencsés vagyok, mert Lizzie-t tudhatom a legeslegjobb barátnőmnek. De most ezt még jobban bizonyította. Tudtam, hogy mérges rám, hogy csalódott bennem. De mindezek ellenére, megölelt, és biztatott. Tudta, hogy nagyot hibáztam és ezért le is üvöltötte a fejem. De mind ezek mellett megértett, és nem fordult el tőlem.

~Másnap~

- Szia... - szóltam bele idegesen a telefonba. Tudtam, hogy nem halasztgathatom a beszélgetést Nate-el sokáig. Sőt, tudtam, hogy nem sokára keresni fog, ha én nem teszem.

- Szia kicsim! Mi újság van a turnén? - kérdezte. Hallatszódott a hangján, hogy vidám. Görcsbe rándult a gyomrom, hogy ezt tettem vele. 

- Ááá, semmi különös. Épp Madridban vagyunk. Este koncert, utána még két nap itt, és mivel kimarad pár helyszín, ha minden igaz egy hetünk lesz Londonban, otthon. - mondtam neki el a már előre kitervelt szövegem. Mivel nem akartam semmi esetre se elmondani neki MÉG, előre elterveztem, hogy miket fogok válaszolgatni, hogy még véletlenül se legyek neki gyanús. 

- Ez remek! Ha egy hetet lesztek Londonban, akkor pont eltudsz jönni az egyik fesztiválra! - még jobban feldobódott a hírtől. Még jobban utáltam magam, mert ezt tettem. Londonban vár rám, én pedig egy másik fiúval csókolózok... - De Madridban?! Ott...? - hirtelen észbe kapott. Talán egy kicsit aggódott is értem, ami megint csak ugyanazt csinálta mint az előbb. Még jobban utáltam magam.

- Jól vagyok! Sokkal jobban viselem, mint azt gondoltam. Volt pár gyenge pillanatom, de semmi különös. - meséltem neki. Legszívesebben már rég kinyomtam  volna a telefont. Nem akartam ezek után beszélni vele. Arra pedig végképp nem akartam gondolni, hogy sokkal hamarabb látom, mint azt gondoltam volna.

- Ennek igazán örülök. - mondta kicsit nyugodtabban mint az előbb. Tudom, hogy most az következett volna, hogy én kérdezem meg tőle, hogy mi újság felé. De nem akartam folytatni a beszélgetést. Nem állt be az a nagy csend. Vagyis igen, de nem sokáig.

- Nekem most mennem kell! Hívnak az otthoni telefonon. Szia! - még meg sem várta, hogy elköszönjek vagy ilyesmi, azonnal kinyomta. Tudom, ezt akartam pontosan, hogy ne kelljen sokat beszélnem vele. De nem így gondoltam. Már többször történt ilyen, hogy sürgős dolga akadt, vagy éppen ugyanez, keresték az otthoni telefonon. Egyértelműen titkolt valamit ő is. 

Azonnal kételyek merültek fel a kapcsolatunk iránt. Mi van ha már csak látszat? Lehet, hogy a távolság köztünk tönkre tette. De azt szokták mondani, hogy azok, akik igazán szeretik egymást, mindenen túllépnek. Legyen az távolság vagy valamilyen komolyabb vita. Eddig azt hittem, hogy erős a kapcsolatunk. Sőt, biztos vagyok benne, hogy eddig az is volt. De valami tönkre ment. És abban is biztos vagyok, hogy nem csak a részemről. Igen, sokszor beszélgettünk, tartottuk a kapcsolatot. De ezt csak a rend kedvéért. Lehet, hogy sokat beszéltünk, tényleg, de csak ilyen alap dolgokról, mint például, hogy mi történt velünk. És ezt sok-sok percig ragoztuk. Azt hiszem összesen egyszer hangzott el, hogy hiányzol, azt is még én mondtam, közvetlenül a megérkezésünk után. Egyszer se mondta nekem, hogy szeret vagy ilyesmi. Jó, mondjuk én se, de szerintem nem egy lánynak kell ilyeneket mondania. Szóval a kapcsolatunk finoman szólva is a béka feneke alatt van.

És akkor itt jön az a kérdés, hogy szeretem-e még. Szeretem, ebben egészen biztos vagyok. De abban is, hogy nem úgy, mint még amikor elindultunk a turnéra. És talán ez már nem elég...

20. fejezet

Huszadik fejezet

Nem hiszem, hogy normális lenne, hogy van mellettem 3 hímnemű egyed, és nekem kell cipelnem az ők cuccaikat. Mert rendben, segítek nekik, de az mi, hogy mindent én viszek, ők pedig mellettem egyfolytában játszák a hullafáradtat. 

- Ezeket ide rakd le, de vigyázz, nehogy összegyűrődjenek benne a cuccok! - oktatott ki Zayn. Összeráncolt homlokkal ránéztem, és úgy ahogy volt a kezemben a cucca, ledobtam az ágyára. - Hé! Ezek vadonatúj felsők! - azonnal leszidott, de meg sem mozdult volna azért, hogy megigazítsa őket. Szép mondhatom.
- Oké, akkor most szépen átviszem Harry-nek az ő cuccát, és nem mondok semmit az előbbi dologra... - mélyet lélegeztem, és kimentem a szobából. Szívem szerint kiosztottam volna, de mivel mégis csak a munkaadóm, nem tehettem. Így hát csendesen átmentem Harry-hez, aki már az ágyán heverészett és bámulta a tv-t.
- Itt vannak a cuccaid. - vágtam hozzá a zacskót. Összerezzent ahogy hozzá ért.
- Ööö... kösz?! - kérdezte, és közben fáradt szemekkel nézett rám.
- Fáradt vagy? - kérdeztem mosolyogva. Szinte már elfelejtettem, hogy nem rég még Ő is a szamarának nézett.
- Nagyon. Rég volt már olyan, hogy olyan igazából kitudtam pihenni magam... - felelte, és egy pillanatra hosszabb ideig lehunyta a szemeit.
- De tudod ez nem jelenti azt, hogy engem lehet cipelő cuccnak hinni. - mondtam, és felnevettem a saját fogalmazásomon. Harry is így tett.
- Nincs kedved beszélgetni? - kérdezte hirtelen. Meglepődtem, mert nem rég még panaszkodott, hogy kipihenetlen.
- Nem fáradt vagy? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Ilyenkor nem tudok sose elaludni. Berögződés. Csak forgolódni szoktam. - meglepő, de nekem is voltak ilyen időszakaim. Hullafáradtan értem haza az iskolából, de nem bírtam elaludni.
- Rendben, akkor beszélgessünk. - lepattantam mellé az ágyra, és várakozóan néztem felé.
- Most olyan más vagy. - állapította meg. Nem értettem mit mond.
- Miért? - kérdeztem értetlenül.
- Tegnap olyan letört voltál. Persze, nevettél meg minden, de ez akkor sem ugyanaz. Amikor ott jártunk... a tudod hol, minden látszódott rajtad. Mármint hogy mit éltél át, hogy milyen nehéz volt neked. Azt hittem, hogy amíg itt leszünk, már sosem látlak vidámnak. De most az vagy. - kicsit mosolygott a mondandója végén. Teljesen értettem azt amit mond. Igazából már én se tudok úgy kiigazodni magamon, mint az kellene.
- Én se értem már magam.  - mondtam, és elkezdtem a körmömet piszkálni. - Tudod azt hittem, hogy ha majd esetleg meglátok valamit ami emlékeztet Rá, akkor nagyon kifogok akadni. De ehelyett tegnap... nem volt olyan rossz mint azt hittem. Rengeteg emlék előjött, de nem éreztem magam rosszul tőlük, csak... nem tudom. Sírtam, mert hiányoznak azok az évek, amikor még Aaron-nal voltam és úgy vigyázott rám mintha én lennék az egyetlen kislány a világon. Nagyon szerettem mindig is, de nem tudtam értékelni sosem eléggé a szeretetét. Iszonyatos lelkiismeret furdalásom van emiatt. - ahogy ránéztem a fiúra, meglepődöttséget láttam rajta. De hisz miért ne lepődött volna meg? Először beszélek vele a múltamról úgy igazából.
- És... ki... ki az az Aaron? - kérdezte óvatosan. Egyfolytában figyelte az arcom. Félt attól, hogy valami sebet feltép nálam. De nem tette. Az a seb már rég begyógyult, csak a hege van ott még, ami mindig emlékeztetni fog a történtekre. Ebben teljesen biztos vagyok.
- Aaron... az én egyetlen testvérem volt. Az én egyetlen bátyám. - szomorú mosoly húzódott az arcomra, ahogy visszagondoltam az arcára. Sokak szerint nem hasonlítottunk egymásra semmiben, csak a szemünk színe volt ugyanaz. Sötét barna, szinte már fekete. Én se voltam sose alacsony, de ő mindig is egy fejjel magasabb volt nálam.
- Hogy érted azt, hogy csak volt? - kérdezte értetlenül.
- Ő... - nagy levegőt kellett vennem ahhoz, hogy kimondjam. - Már halott. - lefolyt egy könnycsepp az arcomon, de azonnal letöröltem. "Erős vagyok", mondogattam magamban. Harry épp próbálta feldolgozni a hallottakat. Egészen biztosan nem ilyen válaszra számított.
- Mi... mi történt? - kérdezte bizonytalanul. Biztos voltam benne, hogy elmondom neki. Már eleget várt, és amúgy is, másnak is képes voltam elmondani már.
- Karácsony előtti utolsó hétvégén történt. A nagyiékhoz akartam menni mindenféleképpen, mert karácsonyra ők elutaztak, így nem tudtam odaadni nekik az ajándékomat. 13 éves voltam, és nagyon akaratos. A fejembe vettem, hogy odaadom nekik a meglepetést, és annak úgy is kellett történnie. Mivel anyuék dolgoztak hétvégén is, csak Aaron maradt, hogy elvigyen engem a nagyiékhoz. Nem laktak messze Madridtól, csak pár kilóméterre. Az országúton lefelé haladva pontosan is odaértünk legkevesebb egy óra alatt.

- Nem hiszem el Georgi, hogy elrángattál a nagyiékhoz! - mondta mérgesen, mikor a kapujuk előtt álltunk.

- Aaron, ezt muszáj odaadnom nekik! Nem elég csak karácsony után. - mutattam a gyönyörűen becsomagolt ajándék felé. Odaléptem a kapuhoz és csöngettem. Nagypapa meglepődött arccal nézett felénk. Mindig is nagyon szerettem őket. Sokkal jobban, mint apu nagyszüleit, akik Angliában éltek. Ők olyan besavanyodottak voltak. 

- Marta, nézd kik vannak itt! - szólt vissza a házba vidáman nagypapa. Nem sokára nagyi is kijött, és ugyanolyan boldog lett, mint nagypapa. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elrángattam Aaront. Jó volt látni ilyen boldognak őket. 

Minden jól ment. Azt hittem, hogy jó ötlet volt az egész. A nagyiék örültek az ajándékomnak, így vidáman indultunk vissza hazafelé. Már sötét volt, és hideg.

A kezemet a fűtőnyílás elé raktam, hogy jól felmelegedjen. Nem lehetett érezni a járműben, hogy kint mínusz fokok vannak. Mosolyogva a bátyámra néztem, aki csupán egy pillanatra nézett rám, de akkor is mosolygott. Nem akarta szem elől téveszteni az utat, mivel sötét is volt, és a tegnapi hónak köszönhetően fel is volt fagyva. Vidáman beszéltem neki mindenről ami az eszembe jutott. Ha valamit hozzátudott fűzni a témához, megtette, de nagyrészt én mondtam a magamét. Néha-néha felnevetett azon amit mondtam, néha én rajta. Csodálattal figyeltem azt, ahogy biztos kézzel fogja a kormányt, pedig egyáltalán nem lehetett könnyű vezetni a járművet. Hirtelen hatalmas világosságot látunk meg közvetlenül előttünk. Valami nagy járműből jön. Ijedten nézek Aaronra. Ő nem néz rám, csak egy gyors mozdulattal elrántja a kormányt. Leszaladunk az országútról, és valamibe belementünk. Nem éreztem utána semmit, a világ elsötétült. 

Egy részeg kamion sofőr jött velünk szembe. Ahogy Aaron elkapta a kormányt, neki szaladtunk egy fának. Én csak az eszméletemet vesztettem el és agyrázkódást kaptam. A fejem betört, és eltört a csuklóm. Rengeteg seb volt rajtam mindenhol, de én túl éltem. Aaron a helyszínen meghalt. Azt mondták, hogy olyan súlyos fejsérülést szenvedett. Másnap a kórházban nem akartam elhinni...

- Hol van Aaron? - kérdeztem a mellettem ülő apától. Könnyek szöktem a szemembe. Mindenem fájt, anya sem volt itt. Senki sem mondott semmit a bátyámról. 

- Kicsim, ő... olyan súlyosak voltak a sérülései... hogy... hogy már nem tudtak neki segíteni. - láttam apa arcán a fájdalmat ahogy kimondja. Életemben először láttam sírni a mindig erős apukámat. 

- Az, az nem lehet! - mondtam szinte már ordítva. A világ forgott velem, hirtelen valami nagyon üreset éreztem a mellkasomban. Könnyeim patakokban kezdtek folyni. - Apa ez nem jó vicc! Hol van? - kérdeztem hisztérikusan. Leakartam tépni a belém futó csöveket. Kapálódzni kezdtem ahogy rájöttem ez nem fog összejönni. 

- Kicsim... bárcsak viccelnék! - apában valami eltörött. Iszonyatos fájdalom költözött az arcára. Nem figyeltem rá akkor, csak az járt a fejemben, hogy meg kell keresnem Aaront.

- Aaron! Aaron! - üvöltöztem magamból kikelve. A következő pillanatban egy orvos rontott be a szobába, mögötte két ápolónővel. Próbáltak megnyugtatni, de mivel nem sikerült, valami injekciót szúrtak belém. Éreztem ahogy lankad a figyelmem. A szemhéjam ólom súlyú lett. Még egyszer utoljára apura néztem. Könnyes szemmel figyelte, ahogy lassan elalszom. Nem tudom mit adtak be, altatót vagy nyugtatót, de hatásos volt.

- óvatosan Harry felé néztem. Le sem tagadhatta volna, hogy meglepődött. De valami mást is láttam rajta. Sajnálatot. Nem szólt semmit, csak várta, hogy folytassam. - Egy hétig tartottak bent a kórházban. Azalatt az egy hét alatt csak néhány barátom és apu jött be hozzám. A nagyiékat, és anyut sem láttam. Senki sem mondja ugyan ki, de mindenki engem hibáztatott. És igazuk is volt. Ha nem lettem volna olyan erőszakos, nem mentünk volna el, és az egészet elkerültük volna. A mai napig élne Aaron, és az egész családunk is egyben lenne. A temetés karácsony után volt pár nappal. Mindenki hidegen nézett rám, de ami a legrosszabbul esett, hogy még a saját tulajdon anyám is. - ahogy visszagondoltam a történtekre, könny szökött a szemembe. Eddig tartottam magam, de most már nem sikerült. Könnyes szemmel néztem Harry-re, aki se szó, se beszéd, magához húzott és megölelt. Szomorúan bújtam oda hozzá. Hiába sírtam, folytattam a mesélést. Nem akartam abba hagyni. Azt akartam, hogy tudja. - Nem bírtam a temetés végéig, el kellett onnan mennem. Egyenesen Aaron egyik barátjáig mentem. Ő nem jött el a temetésre, mert anyu nem engedte meg, hogy eljöjjön. Nem hívhatta meg apa. Ő meg nyugtatott. Sokak közül ő volt az egyik kivétel, aki szerint nem én voltam az oka a balesetnek.

- Gorgi figyelj! Hülye az aki téged hibáztat, nem te vagy az oka. Az a szemét sofőr az! Meg is érdemli, hogy üljön a börtönben az élete végéig! - a szemében mérhetetlen düh volt. Aaronnak Enrique volt a legjobb barátja. Engem is jól ismert, sokat hülyéskedtünk együtt.

- Én nem bírom hogy anyu így elutasít! Akárhányszor meg lát, gyűlölettel néz rám... -panaszkodtam neki tovább sírva.

Hamarosan anyu és apu házassága megromlott, szintén miattam. Egyfolytában veszekedtek azon, hogy anyu engem hibáztat. Apu engem védett, anyu meg azt mondta, hogy ezzel ellene fordul. Szentül hitte, hogy én vagyok az okozója mindennek. Még új év előtt elköltözött. Soha többé nem láttam én se, apu se. Csak a válópert küldték postán.

- Mit olvasol? - kérdeztem mikor kimentem a konyhába. Egyáltalán nem érdekelt igazából, úgy, ahogy mostanában semmi se, de nem akartam, hogy apuval is megromoljon a viszonyom. Nem bírnék még egy embert elveszíteni.

- Anyád küldte a válópert. - csak ennyit mondott, és szomorún rám nézett. Nagyon szerette anyát. Lehunytam a szemem, és odaléptem mellé. Hátulról átöleltem. Így nem látta, hogy sírok. Ott álltunk ketten a konyhában, ketten, egymást ölelve. Már csak mi maradtunk egymásnak.

Aztán megtörtént a lehető legrosszabb velem. Belekerültem egy rossz társaságba. Önpusztításba kezdtem. Egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy miattam van ez az egész. Nem bírtam, hogy reggelente amikor felkelek, ürességet érzek. Amikor kimegyek a konyhába nem látom anyát főzni, hogy nem hallom Aaron vicceit, nem látom apát ahogy mosolyogva megpuszilja anya arcát. Csak egy mindennél szomorúbb arcot láttam helyette. Éjjel nappal buliztam, cigiztem és még a droghoz is hozzá nyúltam nem egyszer. Két hónap alatt teljesen kikészítettem magam. 

- Georgina! Georgina! - hallottam apu ideges hangját. Lassan kinyitottam a szemem. Várnom kellett pár percig míg kitisztult teljesen a látásom. Felemeltem a fejem, hogy körbe nézzek. A nappaliban feküdtem a padlón, apa mellettem térdelt és idegesen nézett rám. Megszédültem egy pillanatra, és a fejembe is fájdalom nyílalt. Nem emlékeztem semmire a tegnap estéből, csak annyira, hogy Emily-vel egy buliba tartottam. 

- Mi van? - kérdeztem, és megfogtam a homlokom, mert nagyon fájt a fejem.

- Mégis hogy képzeled, hogy elmész este a megkérdezésem nélkül egy buliba, és reggel a nappali padlóján talállak meg?! Ez nem normális kislányom! Azonnal segítségre van szükséged!

Akkor nem hittem el, hogy valamit is fog tenni. De 3 nap múlva elvitt Madrid egyik intézetébe. PFI  volt a neve, mint Problémás Fiatalok Intézete. Rengeteg hozzám hasonló fiatal volt ott. Majdnem egy évet töltöttem ott. Nem mondom hogy rossz volt, mert rendesek voltak velem. De senkinek sem kívánom, hogy 10 hónapot ott töltsön. Apának nem volt szabad látogatnia, egyedül voltam. Persze utána összebarátkoztam pár lánnyal meg fiúval, de akkor sem volt jó. 10 hónap után pedig amikor visszatérhettem volna a környezetembe, apa azzal fogadott, hogy Londonba költözünk. - ahogy befejeztem a mondanivalómat, Harry-re néztem. Vártam, hogy mit reagál. Letöröltem az arcomat mardodó könnyeket, és várakozóan néztem az engem ölelő fiúra. 

19. fejezet

Sajnálom, ez a rész nem olyanra sikerült, mint amilyenre eredetileg terveztem :// xx
Tizenkilencedik fejezet

Eléggé érdekesen nézettem ki a kis városnéző túránkon. Szerintem komplett hülyének néztek, ahogy 5 baseball sapkás, napszemüveges fiúval járkálok össze- vissza a városban. Sajnos 3 év az csak 3 év, így sikeresen el is tévedtünk vagy kétszer, de remek probléma megoldó lépességemnek hála, mindig sikerült valamilyen módon jó helyre kilyukadnunk. A város látványa pedig egyáltalán nem zaklatott fel. Jó, ez így erős túlzás, de magam tudtam tartani. Kénytelen voltam amúgy is, mert Harry minden mozdulatomat figyelte, és azt várta, hogy majd kiborulok. Nem tudott ugyan semmit se, de mégis. Tudta, hogy itt történt velem valami nagyon nagy dolog, de ő maga sem tudja, hogy mi.

- Georgi, merre kell menni innen? - kérdezte Liam, és aggódva körbe nézett. Eddig csupán kétszer tévedtünk el, de már itt is a harmadik... Körbe néztem a környéken. Ismerős volt. Biztos voltam benne, hogy közel vagyunk a hotelhoz. De akármennyire is néztem a környéket, nem tudtam eldönteni, hogy merre menjünk. Végül találomra csak úgy elindultam az egyik irányba. 

- Erre! - mutattam előre, és magabiztosan elkezdtem lépkedni. Azonban nem vettem észre, hogy bárki is követett volna. Visszafordultam megnézni, hogy mégis hol a jó büdös fenében vannak. Egyfolytában ugyanott, ugyanabban a pózban álltak. - Miért nem jöttök?! - kérdeztem értetlenül. Egyszerre vonták meg a vállukat.

- Biztos arra kell menni? - kérdezte Niall. Megvontam a vállam. Nem tuti, de az biztos, hogy kifogunk lyukadni valahova, és ha minden jól megy, akkor én tudni fogom, hogy hol van az a valahol. A történetnek pedig itt vége lesz.

- Nem. De bízzatok bennem! - ezzel újra elindultam. Szerencsére most már nem állt szándékukban ellenkezni. Mögöttem hülyéskedve haladtak. Sok-sok ideig sétáltunk csak egyenesen, míg nem ismerős lett a környék. Túlságosan ismerős is. Tudtam, hogy merre kell menni, azonban semmi kedvem nem volt arra menni. A hotelt már itt-ott lehetett látni az épületek között, de ahhoz, hogy odamenjünk, el kellett volna menni a régi otthonom előtt. Hirtelen megtorpantam, és nem állt szándékomban tovább menni. A fiúk nem vették észre, ezért Zayn belém is rohant.

- Te meg miért álltál meg?! - kérdezte értetlenül a fiú. Válaszolni akartam, de nem jött egy hang se ki a torkomon. Egyszerűen csak visszafordultam, és elindultam visszafele. A fiúk azonnal utánam szóltak. Hangjukban értetlenség csengett. Ők nem tudtak semmiről. Ha tudták volna biztosan megértik, de így... csak hülyének néztek. Egy érzelmileg labilis lányt láttak bennem, de nem tudták, hogy miért. 

A szememet könnyek kezdték el áztatni. Nagyon megbántam, hogy eljöttem. Nem kellett volna, vagy ha mégis, nem velük. Ők akik most hülyének néznek engem. 

A következő pillanatban valaki megragadta a karom, és maga felé fordított. Lehunytam a szemeim. Nem akartam, hogy sírva lásson, ezért bevetettem ezt az én sem látom őt akkor ő sem lát engem dolgot. Éreztem, ahogy magához von, és szorosan megölel. Automatikusan én is visszaöleltem, és az arcom a nyakába temettem. 

- Mi a baj? Mi történt ilyen hirtelen? - hangjából kiszűrődött a kíváncsiság. Elakartam mondani neki, mert megbíztam benne. De nem voltam képes rá. A tehetetlenségemtől csak még jobban sírni támadt kedvem. Ha ezelőtt nem zokogtam volna, most már igen. Hiába tudtam, hogy a többi 4 fiú ezt mind látja, egyszerűen csak ki kellett magamból adnom. És Ő megértett, pedig nem is tudja miért van ez. Semmit sem tud, csak apró darabokat. De abból pontosan tudja, hogy nagyon komoly nyomott hagyott bennem az egész. Tudom, hogy kíváncsi rá annyira, hogy majd kilyukad az oldala. De ennek ellenére nem erőlteti, csak vár arra, hogy magamtól mondjam el. 

- Nem akarok arra menni... - nyöszörögtem ki nagy nehezen. 

- Akkor nem megyünk arra. - súgta a fülembe. Nem lett volna szabad, de kirázott a hideg tőle.
- Köszönöm. - szipogtam. Óvatosan elengedett, és a többiek felé fordult.
- Ti csak menjetek tovább, mi más fele megyünk. - mondta nekik, és közben félkézzel átölelt. Lehajtottam a fejem, és próbáltam elkerülni azt, hogy még csak véletlenül is meglássák az arcom. A kisírt arcom.
- Miért? - értetlenkedett Louis. - Ott már lehetett látni a hotelt. Nem sokára kéne indulni a koncertre, nem kéne elmaradnod Harry! - még sosem láttam Louist ilyen apáskodónak. És egyáltalán nem örültem neki, hogy pont most jött neki elő ez az énje. Pont most.
- Nyugi, sietünk! Csak megnézünk még egy dolgot. - intette le azonnal Harry.
- De mi baja van Georginak? - kérdezte Zayn is. Nagyot sóhajtottam. Most már engem igazán elfelejthetnének.
- Ha lekésed a koncertet miattam, akkor igazán mehetünk arra. Csak... - nem fejeztem be, mert nem lett volna mivel befejeznem. Mondtam volna neki, hogy öleljen át, mert máskülönben nem bírnék elmenni a régi otthonom előtt. Ahol még Vele éltem boldogan, ahova megannyi emlék köt? Hülyén hangzott volna, és nincs is rá szükségem. Eddig kibírtam, most is kifogom.
- Biztos vagy te ebben? - nézett rám kételkedve Harry.
- Nem. De nem akarom, hogy elkéss miattam a koncertről. - ezzel pedig elindultam az eredeti irányba. Nem érdekelt, hogy újra hülyének néztek, hogy épp üvöltöztek utánam. Csak mentem, és elhatároztam magamban, hogy azért se fogok sírni. Ez már sok-sok évvel ezelőtt volt. Azóta sok minden történt velem, megváltoztam. Sokkal erősebb lettem.
Hallottam a mögöttem rohanó fiúk cipőinek a zaját, de nem érdekeltek. Lehajtott fejjel sétáltam előre fele, és nem törődtem semmivel, csak azzal, hogy véletlenül se nézzek a volt otthonom felé. Tudtam, hogy közel vagyok hozzá, már túlságosan is. Aztán mint csak szimpla kíváncsiságból mégis felnéztem. Túlságosan is izgatott, hogy most hogyan néz ki. Megtorpantam, ahogy megláttam a nagy társas házat. Rosszabbul nézett ki, mint azt gondoltam. A falairól a sárga festék már-már le is kopott, a tetőcserepek közül nem egy hiányzott. Az ablakain már látszott, hogy nem maiak, némelyikben már a külső réteg üveg már ki is volt törve. Szomorú volt látni így az épületet, ami most csendben állt ugyanott. Nem tűnt ki a többi közül, mind ugyanilyen volt. De belegondolni, hogy régen itt minden pompázott. Az egész utcában gyerekek zsivaja hallatszódott, ahogy az épületek előtti kisebb zöld pázsitokon rohangálnak, köztük jómagam is.
Hirtelen beugrott egy kép, ahogy kézen fogva lépek ki a bejárati ajtón Vele. Lejött velem mindig játszani 6-7 éves koromban, mert féltett, és nem szerette volna a szüleimre zúdítani még ezt a feladatot sem. Pedig ő sem volt jóval nagyobb nálam. 11-12 éves volt. Mindig elmagyarázta nekem ugyanazokat a dolgokat, hogy vigyázzak magamra, ne álljak szóba idegenekkel és a többi, és a többi. Mindig türelmetlenül vártam, hogy befejezze, mert rám már vártak a barátaim, hogy játszunk. Akkor utáltam, hogy mindig azzal a szöveggel untat, de meg már bármit megtennék azért, hogy csak még egyszer mondja el nekem... Aztán egy újabb kép ugrott be, már 11 éves lehettem. Fülig bele voltam zúgva egy fiúba, mindent megtettem azért, hogy felfigyeljen rám. De neki mindig csak azok a hülye barátai voltak a fontosak. Nagy csalódás volt, otthon mindig panaszkodtam miatta. Egyszer megelégelte, hogy mindig panaszkodok, és elkapta, hogy beszélgessenek egy kicsit. Nem tudom mit mondott neki, de nagyon mérges voltam rá, hogy beleszól. De másnap már a fiúval ültem azon a bizonyos padon, ami még ma is ott áll ha minden igaz.
Tekintettemmel gyorsan a padot kezdtem el keresgélni. Pontosan ugyanott állt, csak már nem a régi volt. A festék már java részt lekopott róla, és elég piszkos is volt. Minden eddigi tervem kútba dobva elkezdtem menni a pad felé. Mikor odaértem, szememmel megkerestem azt a vésést. G+F
- Ne csináld már! Ha meglátja valaki, hogy belevésted, tuti kapni fogunk a fejünkre! - nevettem, és közben figyeltem, ahogy Fernando a kulcsával a padba vés.
- Nem fogják megtudni, hogy mi voltunk! - mosolygott rám. Nem szóltam utána neki, mert nem lett volna értelme. Tudtam, ha a fejébe veszi, akkor az úgy is lesz. Pont olyan makacs volt, mint én.
- Kész! - nézett büszkén a művére. Én is odahajoltam, hogy megnézzem: G+F. Mosolyogva ránéztem, és nyomtam egy puszit az arcára.
Elmosolyodtam az emléktől. Fernando volt az első igazi barátom. Ő volt az a bizonyos fiú, akivel beszélgetni kellett egy kicsit.
Az ujjamat lassan végig húztam az íráson. Az emlékektől újra könnyek szöktek a szemembe, hiába fogadtam meg, hogy most nem fogok sírni. Sírni az emlékektől. Ha ránéztem a nagy régi épületre, a gyermekkoromat láttam benne.
- Meg vagy? - Harry mellém lépett. Kicsit megijedtem, mert azt hittem, hogy valamilyen itteni ismerős az, és felismert. Nem lenne erőm még ahhoz is.
- Ebben a házban laktunk... - nem válaszoltam a fiú kérdésére, csak felnéztem a házra. Harry is arra nézett.
- Szóval ezért nem akartál erre jönni, igaz? - kíváncsi tekintetekkel nézett rám. Bólintottam egyet, és letöröltem az épp akkor kicsorduló könnycseppemet. A fiú nem kérdezett többet, csak újra átölelt. Megint megismétlődött az előbbi szituáció. Az arcomat a nyakába dugtam el, és pityeregtem. De ez mégis más volt. Ott álltunk egymást ölelve, ahol ez lettem aki vagyok.

~*~

- Georgi, nem kellett volna odamenned! - ölelt át Lizzie ahogy meghallotta, hogy hol jártam ma. 

- Ez tényleg nem volt jó ötlet. - csatlakozott hozzánk Luke. Elmosolyodtam azon, hogy ennyire aggódnak értem. 

- Srácok, lehet hogy nem életem legjobb döntése volt, de legalább megbizonyosodtam arról, hogy nem is vagyok annyira érzékeny, mint azt gondoltam. Igen, lehet, hogy sírtam, de akkor is, rosszabbra számítottam. Ezzel bizonyítottam magamnak. - mosolyogva mondtam el nekik. Nem bántam meg egyáltalán, hogy aztán mégis arra mentem. Hogy szembesültem a régi otthonommal. 

- Ha így látod az nagyon jó. - vigyorogva összekócolta a hajam Luke.

- Na! - csaptam a kezére nevetve. Gyorsan az ágyamhoz fordultam, és felkaptam a már oda kikészített ruhákat. - Várjatok, gyorsan felöltözöm! - ezzel beszáguldottam a fürdőbe, és magamra kaptam az egyszerű farmersortom, és a türkiz kissé átlátszó ingem. Kifésültem a hajam, és egy alapsminket feldobta, majd kiviharzottam. - Kész is vagyok! - vigyorogtam rájuk.

- Nem is ismerek rád! Eddig tökre paráztál, most meg... - mosolygott elégedetten Lizzie.

- Mint már mondtam, sokkal biztosabb vagyok már magamban! - feleltem mosolyogva. Csupa igazat mondtam. Ezerszer jobban bíztam már magamban. Nem féltem attól, hogy a kelleténél jobban kiborulok esetleg vagy ilyesmi. Tisztában voltam vele, hogy a maradék 4 napot nem lesz egyszerű végig csinálnom, de már nem féltem. 

18. fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Ijedten néztem Harry szemeibe. Fontos döntést kellett meghoznom most azonnal. Tudok-e bízni annyira benne, hogy elmondjam neki az egészet? Egyáltalán eltudom neki mondani?

- Én... Én... - kezdtem el dadogni valamit. Az agyamban teljesen zűrzavar volt. Nem volt erőm felidézni magamban az egészet. 

- Georgi, bízz bennem, kérlek! - nézett rám őszintén. Tisztán láttam rajta a kíváncsiságot. Tudni akarta. 

Lehajtottam a fejem, mert éreztem, hogy lefolyik az első könny az arcomon. Éreztem, ahogy valaki magához von, és erősen megölel. Arcomat a vállába temettem, és ott sírtam tovább. Ekkor lettem biztos benne, hogy elmondhatom neki. De hogyan? Nem tudom csak úgy szimplán elmondani.

- Ha nem akarod elmondani, nem kell. Nem akarom erőltetni. De bármikor meggondolod magad, én mindig meghallgatlak. - suttogta a fülembe. A hangjától kirázott a hideg. Lehunytam a szemeim, mert éreztem, hogy elváll tőlem. Már épp  indult vissza előre a buszban, amikor utána szóltam:
- Harry! - azonnal visszafordult, és rám nézett. Izgatott lett. - Én sajnálom! De egyszerűen képtelen vagyok... - nem tudtam befejezni a mondatott, elcsuklott a hangom. Lehajtottam a fejem, és próbáltam megnyugodni. Egyszerűen nem voltam még kész arra, hogy elmeséljem neki. Hogy újra átéljem miközben mondom. Elég volt már belőle. Csak elakarom felejteni az egészet, nem felidézni.
- Értem én, és az előbb el is mondtam, hogy nincsen baj. Majd ha elakarod mondani, majd elmondod. Nem vagyok én neked senkid, hogy itt követelőzzek. - megrántotta a vállát, és féloldalasan elmosolyodott. Visszaküldtem neki egy mosoly szerű valamit, mire csak bólintott, és előre ment.
Az agyamban rengeteg  minden kavargott. Talán csak túlcsicsázom már ezt az egész dolgot? Régen történt, már fel kellett volna dolgoznom. De egyszerűen nem megy. Az a bő két év, életem legeslegrosszabb szakasza volt.  Elfordult tőlem szinte mindenki, és az emberek csak úgy szimplán kiléptek az életemből. Amit akkor átéltem, nem kívánom senkinek.

~*~

Az ablakból néztem, ahogy elhagyjuk a Madridot jelző táblát. Mellettem Liz szorosan fogta a kezem. Nagyon látszódott rajta, hogy aggódik értem. Küldtem felé egy gyors mosolyt, jelezve, hogy minden oké. Nem igazán sikerült meggyőznöm, de nem igazán érdekelt. Inkább figyelni kezdtem a mellettünk elsuhanó épületeket. Mindre tisztán emlékeztem. Ahogy egyre jobban ismerős helyek mellett mentünk el, eszembe jutott néhány emlék. Ahogy tizenegy évesen a barátnőimmel fogócskáztunk az utcán vagy épp ahogy simán beszélgetve mentünk haza az iskolából. Alaposan megfigyeltem az összes embert az után, hátha kiszúrok egy-két ismerőst. De nem sikerült. Pár percig inkább izgatott voltam attól, hogy újra itt vagyok, ahol voltaképpen felnőttem, ahol életem legesleghosszabb idejét töltöttem. 

- Ismerős környék? - kérdezte Liz, amikor kiszálltunk a buszból a hotel előtt. Gyorsan a szememmel végig futottam a környéken. Bólintottam egy nagyot. Meg kellett állapítanom, hogy nem is vagyunk olyan messze a régi lakásunktól. 

- Túlságosan is. - jegyeztem meg halkan, úgy, hogy csak Lizzie értse. Kérdőn rám nézett. - Arra laktunk régen. - mutattam be az egyik kis utcába. - Ha azon végig megyünk, csak jobbra kell kanyarodni, és ott az a ház, amiben laktunk. - mondtam, és visszaemlékeztem a nagy emeletes házra. Kíváncsivá tett, hogy most hogyan nézhet ki a régi otthonom, de egyszerűen még a gondolattól is kirázott a hideg, hogy én annak a helynek a közelébe is menjek.
- Georgi, nem kell arra menned. - simogatta meg biztatóan a vállam. De valahogy most nem tudott rajtam segíteni. Különböző érzések kavarogtak bennem. Soha nem volt még ilyen érzésem.
- Szerintem az lesz a legjobb, ha most felmegyünk a hotelbe. - jött oda Luke, és átölelt félig.Mind a kettejükre rámosolyogtam úgy ahogy. Nagyon sok mindenkinek nem adatik meg az ilyen barát, mint ők.
Pár bőröndöt a sok közül megfogtunk, és befelé indultunk a hatalmas épületbe. A kezünkbe nyomták a szobánk kulcsát, és már mentünk is fel a lifttel. Mint mindig, most is Ivy-vel és Alicia-val osztoztunk egy lakosztályon, a második emeleten. A két leányzó még nem futott be, mivel ők nem a fiúkkal utaztak. Kiválasztottunk magunknak az ágyat, és már indultunk is le a többi bőröndjeinkért.

**Másnap**

- De Georgi, te ismered Madridot! Légyszí csak pár helyet mutass meg nekünk! - nézett rám nagy boci szemekkel Liam.

- Nem! Nincs most hozzá kedvem. - válaszoltam ugyanazt vagy századszorra. Mindenáron ráakar venni, hogy vigyem el őket egy kis városnézésre. De nincs hozzá erőm, hogy minden helyhez jó képeket vágjak, holott mindegyikről eszembe jutnak a régi idők. A kisujjamból kirázom az egész várost igaz, de nem nekem találták ki ezt a feladatot. Legalábbis nem ezek után.

- Ne legyél már ilyen! Nézz csak ránk. Életünkben nem jártunk még itt, és most, hogy itt vagyunk te nem akarod megmutatni nekünk a várost. Holott te itt is éltél! Ki tudná nekünk jobban bemutatni a várost, mint te? - elég meggyőző beszédet adott elő Liam, és legszívesebben mentem volna már az első szóra, de valami visszatartott. Egy hang azt súgta, hogy jobb nekem itt a biztonságos négy fal között. Eleget fogok én még kijárkálni. 

- Rendben. De adj fél órát még! - egy nagy sóhajjal a bőröndjeimhez léptem. Liam elégedetten leült az egyik fotelba, és várta, hogy együtt felmehessünk a többi fiúhoz szólni. - De egy nagyon gyors városnézésre számíts! - szóltam még oda neki miközben kerestem valami nyáriasabb ruhát. Végül egy rózsaszín rövidnadrággal és egy szakadt mintás fehér felsővel a fürdőbe rohantam és gyorsan magamra kapkodtam őket. Mivel nagyobb szépítkezésre nem volt időm, és reggel már némi szempillaspirált a szempilláimra kentem, csak a hajamat fogtam fel a fejem tetejére. Mostanában sokat szoktam így hordani. Mivel kevés időm van, ez tűnik a legegyszerűbb megoldásnak. Mivel rekord idő alatt öltöztem át, úgy gondoltam, hogy még van idő egy egyszerű fonásra, így a lófarokba fogott hajamat egy teljesen egyszerű fonással megcsináltam. Még mielőtt felmentünk volna a fiúk lakosztályába, előkerestem a pilóta fazonú napszemüvegem és a fejemre raktam. A telefonomat zsebre dugtam és megálltam Liam előtt.
- Na, hogy nézek ki? - mosolyodtam el.
- Ahhoz képest, hogy milyen gyors voltál, tök jól. De nem gondolod, hogy ez a póló kicsit sokat mutat? - húzta fel a szemöldökét, és végig nézett a pólóm mintáján. Egyáltalán nem úgy, mint ahogy egy korabelitől várni lehetett volna, inkább úgy mint egy apuka. El kellett mosolyodnom rajta.
- Hidd el, tudom mit veszek fel! - ezzel pedig elindultam az ajtó fele. - Mindjárt utánad megyek, csak megkérdezem Luke-ot és Liz-t, hogy jönnek -e velünk. Ha már így elrángattál engem is... - egy nagyot sóhajtottam és már léptem volna ki az ajtón, ám Liam utánam szólt.
- Nem hiszem hogy ráérnének. Szerintem a koncert helyszínén rendezkednek, akárcsak a többi statiszta.
- Ó, így minden más. Akkor menjünk hozzátok. - kicsit csalódott voltam, hogy nem jönnek velünk. Sőt, nem is csalódott, hanem valami teljesen más. Inkább megijedtem. Nagy szükségem lett volna rájuk. A fiúk nem tudnak semmit, és nem tudom, hogy milyen hatással lesz rám a város. Egyáltalán hogy merre járunk, milyen emlékek jutnak eszembe. Jelen pillanatnyilag nem tudtam én se kiigazodni magamon, nem hogy mit fognak szólni a fiúk ahhoz, ha esetleg kiborulok.
- Minden rendben? - kérdezte Liam miközben mentünk fel a lifttel a legfelső emeletre.
- Persze. - bólintottam azonnal. Ennyire látszódott volna a kétségbe esésem? Talán.
- Nem úgy nézel ki. - célzott finoman az arckifejezésemre. Ugyan én nem láthattam, de biztos voltam benne, hogy egy világ fájdalma van rajta. De nem hiába. Fejbe tudtam volna rúgni magam, mert belementem ebbe a hülye városnézésbe. Ugyan még nem tudtam, hogy ez lesz a vége, de akkor sem kellett volna. És talán felfújom a dolgot, és semmi sem lesz. De mi van ha nem? Nem akarom látni a régi időkre emlékeztető dolgokat! Nem akarom, hogy újra átéljem, még ha nem is valóságban!
- Mondom, hogy jól vagyok. - feleltem végül halkan, de magabiztosan. Szerencsére a fiú vette az adást, és nem firtatta tovább a témát. Elfogadta, hogy jól vagyok, még ha maga is tudta, hogy ez egyáltalán nem így van.
Egészen hosszú liftezés után végül felértünk a legfelső emeletre, ami a 25. szint volt. Még csak belegondolni is rossz volt, hogy milyen magasan vagyunk. És még csak nem is a legmagasabb hotelban voltunk.
Liam a folyosó végi szobához lépett. A farmerje zsebéből elővette a kulcsát és benyitott. El kellett egy kicsit gondolkoznom azon, hogy minek bezárni az ajtót, ha még 4-en vannak a lakosztályban. De valószínű, hogy csak elővigyázatosság, nehogy valami rajongó valahogy beszökjön.
Haboztam egy kicsit mielőtt beléptem volna. Magam sem tudom miért. Liam furcsán nézett rám. Volt is oka rá, elég érdekesen viselkedtem.
- Mindjárt kihívom a többieket is! Valószínűleg már mind a twitter előtt kuporog... - megrázta a fejét, és benyitott az egyik ajtón, majd eltűnt. Egy darabig még néztem utána, de mivel nem jött vissza, kényelembe helyeztem magam. Szerencsére nem uralkodott még káosz a lakosztályban, de ahogy ismertem a fiúkat holnapra már az lesz. Elnyújtózkodtam a fotelben, és körbe néztem a szobába. Egyértelműen 5 csillagos volt. A legújabb divat szerint volt berendezve, kicsit modern volt, de valahogy mégis elegáns. Tipikusan olyan, mint amiben eddig aludtak.
A következő pillanatban Zayn sétált el előttem lassan. Látszólag nyúzott volt, úgyhogy arra következtettem, hogy ő nem a twitter előtt "kuporgott", hanem aludt. A haja feltűnően kuszán állt a szokásával ellentétben. Neki mindig tökéletesen be van lőve. Furcsán is néztem rá, de csak megvonta a vállát, és tovább vonszolta magát egy másik szobába. Érdekes városnézés lesz ha a többiek is ilyen állapotban vannak. Hirtelen Niall vágódott le a velem szemben lévő kanapéra.
- Heló! - alig értettem amit mond, mivel a szája televolt tömve valamilyen kajával. Vagyis remélem, hogy valamilyen kajával. - Mizu?
- Semmi. - megrántottam a vállam.
- Hozok valami harapnivalót! - a fiú amilyen hamar jött, olyan hamar is elment. Azonban nemsokára egy tál chipsel és egy csomag gumicukorral jött vissza. - Kérsz? - kérdezte megint teletömött szájjal. Megráztam a fejem és közben úgy néztem rá, mint egy hülyére. Már épp reagált volna, amikor egy répa landolt az ölemben, és nemsokára egy Louis is társult hozzá. Szó szerint. A fiú az ölembe ugrott, és kivette a kezemben tartott répát. Kérdőn néztem rá.
- Harry eldobta... Pedig nekem nagyon sokat jelent. - kiskutyákat megszégyenítve nézett rám és közben beleharapott a répába. Fel kellett nevetnem rajta. Viszont a combjaimnak már nem esett annyira jól Louis súlya.
- Leszállnál rólam? - kérdeztem most már komolyan. Louis még egy darabig gondolkozott azon, hogy mit csináljon, de aztán arra jutott, hogy jobb lesz neki is, hogy leszáll rólam. Nagyot sóhajtottam amikor ezt megtette, és végig simítottam a sajgó testrészeimen.
- Azért nem vagyok ennyire nehéz... - nézett rám sértődötten.
- Dehogyis! - mondtam neki cinikusan, és megállás nélkül ráztam a fejem. A fiú kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit vissza, de aztán meggondolta magát, és inkább játszotta a sértődöttet. Már nem azért, de engem nyomott majdnem össze!
- Melyik legyen? - nyomott hirtelen valaki az orrom alá egy piros és egy kék inget. Gyorsan felnéztem az illetőre. Harry vigyorogva nézett rám. Akarva akaratlanul is megakadt a szemem csupasz felsőtestén. Azonnal eszembe jutott még anno az én bájos osztálytársam Joe szövege: "Ha gondolod sakkozhatunk a hasamon.". Talán túl sokáig is néztem azokat a bizonyos kockákat, mert Harry megköszörülte a torkát.
- Ööö... a kék! - azonnal elpirultam. Kicsit szégyeltem magam, mert nem lett volna szabad ennyire legeltetnem a szemem a felsőtestén. Legalábbis nem ennyire, még ha az ennyire is izmos...
- Szerintem a piros! - száguldott el mellettünk Zayn, most már sokkal fittebben. Olyannyira, hogy csak azt lehetett látni belőle, hogy elsuhan.
- Szerintem meg a kék. Az megy a szemem szívéhez. - szólalt meg a répáját rágcsáló Louis is.
- Piros! - mondta egyszerre Liam és Niall.
- Leszavaztak minket. Ez mi már?! - tárta szét a karját Louis. Közben már elrágcsálta a répáit.
- Szerintem is jobb a kék egyébként. - dörzsölte meg az állát Harry. Alig bírtam visszatartani a kitörő nevetésemet. Így a göndör fiú okosabbnak akart tűnni?
- Szerintem akkor is a piros. - mondta Niall, és kiborította az utolsó pár szemet a gumicukros zacskóból. Amióta visszajött a konyhából, egyfolytában eszik. Eszik? Zabál!
- De a kék az tényleg jobb egy picivel. - Harry most már a fejét vakargatta.
- Akkor miért nem veszed azt fel?! - tártam szét a kezem értetlenül. Esküszöm, én hamarabb választok ruhát, pedig én lány vagyok!
- Jól van na! - nézett rám tettetett mérgességgel a fiú.
- Indulhatunk? - kérdezte a telefonját nyomogató Liam. Ahogy elnéztem őt sem izgatta már annyira az egész dolog, de mégis fel kellett rángatnia nagyon...
- Felőlem. - hallatszódtak a válaszok elégedetten. Már épp készültem volna felállni, és a kezembe venni az irányítást, de pont abban a pillanatban egy halom ruha landolt az ölemben. A következő pillanatban pedig Zayn állt elém elbűvölő mosollyal.
- Nekem is kéne segíteni ruhát választani. - mondta még mindig vigyorogva, és megrántotta a vállát. Nem fogunk egyhamar elmenni városnézésre. De várjunk csak. Nekem ez jó, nem?

17. fejezet

Tizenhetedik fejezet

~1 hét múlva~

Vidáman beszélgetünk a kocsiban. Már esteledik, ezért fél homály van, de Ő biztosan vezet. Mint mindig. A kocsiban megy a fűtés, ezért mit sem lehet észlelni a kinti mínuszokból. Jólesően felnevetek az újabb viccén. Mindig is tudta, hogy hogyan tud megnevettetni. Mindig is tökéletesen ismert, hisz mellette nőttem fel. Kicsi koromban mindig ő volt a példaképem. Büszke voltam, hogy ismerhetem Őt. Éppen egy újabb vicc mesélésébe kezdene, amikor erős fény keletkezik előttünk. Az országúton eszeveszett tempóban valami jármű közeledik felénk. Ijedten felé nézek. Arcán idegesség látszódik. Elkapja a kormányt, ennek következtében pedig letérünk az útról. 

- Ne! - sikítok fel. - Aaron! - hirtelen nekicsapódunk valaminek és elsötétül minden.

Ijedten nyitottam ki a szemem. Nagy levegőket vettem, és lassan felültem az ágyamban. A testem tiszta izzadság volt. Újra ez az álom. Körülbelül két napja ugyanezt álmodom. Átélem az akkor történteket. Újra és újra. Mindig ugyanazt. Félek már aludni, mert nem akarom ugyanazt átélni újra és újra. Elég volt egyszer... 

És hogy miért történik ez? Ma indulunk Barcelonából Madridba. Vissza oda, ahol minden történt. Ahova életem legrosszabb emlékei fűznek.

A lehető leglassabb tempóban indultam el a már összepakolt bőröndöm fele. Elvettem a tetejéről a mára kikészített ruháimat, és hangtalanul kiosontam a fürdőbe. Liz még aludt. Nem akartam felkelteni, hisz még majdnem fél órája van arra, hogy jól kipihenje magát. 

Bezártam a fürdő ajtaját. Levettem magamról a pizsamámat, amibe már igencsak bele voltam izzadva, és a zuhanyrózsa alá álltam. Nem kíméltem magam, egyből jéghideg vizet engedtem annak a céljából, hogy teljesen felébredjek. Percekig álltam a hideg víz alatt annak ellenére, hogy egyáltalán nem esett jól. De aztán 5 perces kínzás után kellemes langyosra állítottam, és élveztem, ahogy a testem ellazul. De aztán 10 perc álldogálás után azt is meguntam, és magam köré csavarva egy törölközőt kiléptem a zuhanykabinból. A csaphoz léptem, és az arcomat még egyszer átmostam hideg vízzel. Ahogy a tükörbe néztem, egy nyúzott lányt láttam. Ez minden bizonnyal az elmúlt éjszakáimnak köszönhető. 

Megtörölköztem gyorsan, és magamra kaptam a ruhámat, ami egy világos kék farmersortból és egy barna felsőből állt, amiből egy kicsit kilátszódott a hasam. Miután ezzel végeztem, a hajamat oldalra fontam, és nagyon minimális sminket kentem fel az arcomra, azzal a céllal, hogy egy kicsit fedje el a karikákat a szemem alatt. Nem segített sokat, de még mindig jobban néztem ki, mint eredeti állapotomban. 

Csendesen visszamentem a szobába, ahol Liz már ébren volt.

- Megint azt álmodtad? - kérdezte, és megdörzsölte a szemét. Lizzie és Luke pontosan tudta, hogy mit álmodok. Azonnal elmondtam nekik. 

- Igen... - mondtam, és leültem az eddig alvóhelyemül szolgáló ágyra. 

- Georgi, ez nem normális. Már több éve történt. Rég ki kellett volna heverned. - mondta és ásított egy hatalmasat.

- Tudom, de nem tehetek ellene semmit. Csak úgy simán álmodom, és kész. - mondtam, és segítség kérően ránéztem. Pontosan is tudtam, hogy ez így nem oké. Csak éppen ilyenkor mit kell csinálni? Menjek el dilidokihoz? Nem hiszem, hogy sokat segítene. Egyszer már túl tettem magam az ilyen álmokon, most is sikerülni fog. Csak még meg kell emésztenem, hogy visszamegyek oda ahol... Egyszerűen a gondolattól is felfordult a gyomrom. Lizzie felé néztem. A szemembe könnyek szöktek. Semmi másnál nem volt most nagyobb szükségem, mint egy emberre aki szavak nélkül megtud vigasztalni.
Liz féloldalasan elmosolyodott, és kinyújtotta felém a kezét.
- Na, gyere ide! - azonnal odamentem hozzá, és megöleltem. Mindig tudja, hogy mire van szükségem. Nem hiába ő a legjobb barátnőm.

~*~

Ott álltam, tiszta feketében, akárcsak mindenki. Mellettem anyu keservesen zokogott. Apu nyugtatólag ölelte őt. A szüleim mögött állók néha-néha megsimogatták anyu hátát nyugtatólag, de velem senki sem foglalkozott. Az emberek 99,5%-a engem hibáztatott mindenért. És végül is igazuk volt. Miattam mentünk el aznap este. 

A látásom teljesen elhomályosodott. A könnyeim mindenáron kiakartak törni belőlem. De nem akartam ezek az emberek előtt. Ők nem értenék meg.

Anyu és apu egyszerre léptek a frissen a földbe helyezett koporsó felé. Egyszerre dobták a tetejére a rózsáikat. Anyuból újra kitört a zokogás. Fekete kalapját a fejébe húzta, és úgy lépdelt vissza az eredeti helyére. Mindenki szomorúan nézett rá. Nagyon megviselték a történtek. Napok óta csak zokog. Csak apuval hajlandó beszélni. Engem is elutasít. Nem mondja ugyan senki, de tudom, hogy engem hibáztat mindenért. 

Én következtem. Lassan a földbe helyezett koporsó felé lépdeltem lehajtott fejjel. A kezemben szorongattam a fehér rózsát. Az Ő kedvenc rózsáját. Mindig azt mondta, hogy minden rózsa mást fejez ki, de a fehér mindent. Mindenkinek mindig fehéret vett. Enyhe mosolyra húzódott a szám, ahogy visszagondoltam rá. De azonnal el is tűnt, ahogy felfogtam, hogy vége. Nincsen többé. Ő már hallott.

Óvatosan leguggoltam a gödör fölé. Lassan ráengedtem a rózsát. 

- Sajnálom! - suttogtam úgy, hogy senki ne hallja. Nem bírtam tovább. A könnyeim utat törtek maguknak, és megállíthatatlanul folyni kezdtek. Lassan felálltam, és megfordultam. Mindenki elhidegültem nézett rám, kivétel egy valaki. Apa. Ő megértett. Csak ő nem hibáztatott. Ahogy anyura néztem viszont megijedtem. A szemében mérhetetlen düh volt. Ekkor elegem lett. Futni kezdtem onnan. Magam sem tudtam akkor, hogy merre. Az volt a lényeg, hogy el onnan. 

- Georgi! Georgi! - hallottam hirtelen. A szemeim kipattantak, és a velem szemben ülő emberre néztem. Amilyen ijedt voltam én, ő legalább ugyanannyira. Sőt... A tekintetében értetlenség tükröződött. 

Ahogy körbe néztem, körülöttem majdnem mindenki ott volt. Lizzie, Luke, Niall, Zayn, Liam, Louis és az előttem ülő Harry.

- Mi történt? - néztem a göndör fiúra. Tudtam jól, hogy mit álmodtam. De azt nem, hogy ők mit láttak vagy hallottak. 

- Hirtelen fetrengeni kezdtél, és valakitől bocsánatot kértél. Meg valami Aaron-hoz üvöltöztél... - rázta meg a fejét értetlenül. Behunytam a szemem és mély levegőt vettem. Kellett nekem a buszban elaludni!

- Én... Én nem tudom... Nem emlékszem rá, hogy mit álmodtam... - mondtam azt, ami először eszembe jutott. Elég rossz kifogás volt, de úgy nézett ki, hogy azok elhiszik, akiknek el kellett. Luke és Liz persze furcsán mértek végig. Ők tudták, hogy miről van szó. 

- Szerintem most inkább hagyjuk itt, hadd pihenjen egy kicsit. - szólalt meg Liam. Ezer hála érte, hogy van egy ilyen tag a One Directionban! Ha most ő nem szólalt volna meg, tuti még az út végéig itt ülünk, és ők méregetnek engem.

- Mennyi idő még Madrid? - szóltam az utolsónak elmenőnek, ebben az esetben Harry-nek oda. Gyorsan megfordult. Ahelyett, hogy mosolygott volna, mint általában, az arca komoly volt. Nagyon gondolkozott valamin.

- Még kb. másfél óra. - lépett vissza elém. - Arrébb csusszansz? - bökött a fejével, hogy üljek át a másik ülésbe. Bólintottam egyet és óvatosan átültem. Nem tudtam, hogy most mit akar. Egyértelműen beszélni velem, de miről?

- Igen? - kérdeztem, amikor már vagy 5 perce ott ült, és csak nézett maga elé. Komolyan, az elmúlt hétben nem láttam ilyennek. Pedig nagyon sokat hülyültünk egymással, tényleg. Nagyon jóba lettünk. Mind a ketten elfelejtettük a nehéz kezdeteket, és csak élveztük, hogy most nincsen semmi probléma. Sokat beszélgettünk, sokat nevettünk együtt. Rá kellett jönnöm, hogy nem is ismertem én félre.

- Georgi, figyelj! Nagyon jól tudom, hogy valamit nem mondasz el nekem. De nem értem miért. Az elmúlt hétben én szinte mindent elmondtam neked magamról. Teljes mértékben megnyíltam előtted, de te... Tudom, hogy történt valami Spanyolországban, és minden bizonnyal köze van hozzá annak a bizonyos Aaron-nak is, akárki legyen az. Csak azt nem értem, hogy miért nem mondod el nekem...

16. fejezet

Tizenhatodik fejezet

Nyöszörögve nyomtam ki a telefonom ébresztő óráját. Tegnap elég sokáig szaladgáltam a koncert miatt. De mivel Harry-vel nem tudtam egyáltalán beszélni azóta, kénytelen voltam elmenni vele a mai napon. És lehet, hogy már fél 11 van, de szerintem az én helyzetemben mindenki más nyűgös lenne. Majdnem hajnali 3-kor tudtam csak lefeküdni, és nekem kell legalább 10 óra alvás, hogy friss legyek. 

Nagy nehezen kimásztam az ágyamból. A másik ágyban Liz még nagyban húzta a lóbőrt. Kicsit bántott, hogy egy ideje alig beszélgetünk. Jó, azért megbeszélünk dolgokat, de valahogy elmaradnak az olyan fél éjszakán át tartó kibeszélések. Ennek a megvalósítása pedig nem lenne nagy dolog, hisz egyfolytában egy szobában vagyunk, de mire eljutnánk hozzá, már mind e ketten hulla fáradtak vagyunk... 

Csendben kivettem a bőröndömből az első kezembe akadó ruhadarabot, de mivel nem tetszett, elkezdtem turkálni benne tovább. Mindig megpróbálom ezt a módszert, de sose jön össze. Túlságosan is válogatós vagyok a ruhák terén. 5 perc keresgélés után már felidegesítettem magam nagyon, ezért dühlevezetésnek szánva, belerúgtam egy nagyot a nagyobb bőröndömbe. De ez valahogy sehogy sem bizonyult jó ötletnek. A lábujjamba fájdalom nyílalt, ami miatt felüvöltöttem. Ennek hála pedig a még alvó Lizzie is felébredt.

- Te meg mi a jó büdös francot csinálsz? - nézett rám álmos szemekkel. 

- Ú, bocsi! Csak nem találok semmi ruhát.. - mutattam a nyitott bőröndöm felé. Szőke barátnőm nagyot sóhajtott, és felállt. 

- Menj el zuhanyozni, én addig keresek neked valami ruhát. De utána feltétlenül beszélnünk kell! - mutatta fel mutatóujját jelezvén, hogy nagyon fontos amiről beszélni szeretne.

- Oké, de gyors legyél, mert elfogok késni! - mondtam, és egy fehérnemű szettet a kezembe kaptam, és már rohantam is a fürdőszobába. Ahogy még gyorsan Lizre néztem, láttam az arcán, hogy valami nem tetszik neki. Nem gondoltam fontos dolognak akkor. Majd úgy is elfogja mondani, mert ahogy ismertem már, mindig elmondja ha valamivel van valami gondja.

Maximum 10 perc alatt lezuhanyoztam. Eredetileg az volt a tervem, hogy a hajamat futtában kivasalom, de végül hullámosan hagytam, úgy ahogy eredetileg szokott állni. A törölközőmet magam köré csavartam és visszamentem a szobánkba. Liz már az ágyán ült, rám várva. Az arcán megint látszódott valami elégedetlenség. Az ágyamra már kikészítette a ruhámat. Megint egy újabb tökéletes összeállítást rakott az ágyamra. Egy piros farmert és hozzá egy fehér virágmintás ingszerűt. Liz-nek mindig is kitűnő ízlése volt, ezt most sem cáfolta meg.

- Georgi, tegnap történt valami közted és Harry között? - kérdezte komolyan. Egyből a közepébe vágott, szóval teljesen komolyan beszél.

- Nem, mi történt volna? - húztam fel a szemöldököm. Nem gondoltam volna, hogy kinéz belőlem ilyet. Lehetséges, hogy a kapcsolatom Nate-el nem a fénykorát éri, de akkor is. Nem csalnám meg!

- Tegnap ahogy ott álltatok ketten azon az erkélyen, és beszélgetettek... Georgi, szinte forrt köztetek levegő! És ezt nem csak én láttam! - nyugodtan beszél tovább, miközben én felvettem a ruháimat. Megforgattam a szemeimet.

- De nem történt semmi! Esküszöm mindenemre, hogy csak beszélgettünk! És ezt is azért, mert ti összezártatok vele. - miközben mondtam neki, tovább készülődtem. Felvettem a sarumat és a táskámba beledobáltam pár fontosnak tűnő dolgot. Lehet, hogy Liz komolyan gondolta ezt a témát, de én nem. Lehet, hogy nekik kívülállóknak úgy tűnt hogy forr közöttünk a levegő, de mi Harry-vel pontosan tudtuk, hogy ez nem így van.

- Csak azért, hogy ne kelljen tovább hallgatni nekem se, Luke-nak se és a fiúknak se a te és Harry panaszkodását egymás iránt. Tennünk kellett ellene valamit, mert ti mind a ketten túl makacsok vagytok hozzá, hogy a saját nézeteltéréseteket lerendezzétek. - tárta szét a karjait. Sóhajtottam egy nagyot.

- Liz, hidd el, hogy nem történt semmi! És amúgy is, én szeretem Nate-t! Nem csalnám meg... De most mennem kell! - gyorsan megöleltem, és már mentem is ki a szobából. Ő azonban követett.

- Harry-vel találkozol, ugye? - kérdezte. Gyorsan visszafordultam felé.

- Talán. - válaszoltam neki. Erre ő csak csapott egyet a combjára.

- Erről beszélek! Talán ti nem veszitek észre, de mi látjuk! Van valami köztetek... És ennek talán örülnöm is kellene, de Nate a barátom. Nem nézhetem csak úgy, hogy te más sráccal mászkálj kettesben! - lehunytam a szemeim, és sóhajtottam egyet. Nem akartam hogy felidegesedjek, mert akkor olyanokat tudok mondani, amiket nem akarok. Már épp reagálni kezdtem volna, amikor ő fojtatta. - És akkor ma csak elmentek együtt, és akkor holnap is ez lesz. Utána meg már mindennapos program lesz. És egyszer csak azt veszed észre, hogy csókolóztok meg kitudja még mi...

-Liz kérlek bízz bennem! - ezzel pedig már a lift felé is vettem az irányt. Én ezt a témát már lezártam magamban. Nem kell rám felügyelni, tudom mit csinálok, és van felelősség érzetem is! Márpedig én ebben semmi rosszat nem láttam.

~*~

- Milyen fagyit kérsz? - nézett rám Harry. 

- Joghurtosat. - válaszoltam. Délután fél 5 fele járhatott már az idő. Tényleg az egész napot együtt töltöttük, Harry komolyan gondolta azt amit tegnap kérdeztem tőle. Hiába mondtam már el neki, hogy én azt nem gondoltam komolyan, ő tartotta magát ahhoz, hogy együtt leszünk. Már szinte egész Párizst bejártuk, de mindig volt valami amit Harry kitalált, és oda kellett mennünk. Minden helyet jól megnéztem magamnak. Soha életemben nem voltam még ebben a csodálatos városban, és ki tudja, hogy egyáltalán fogok-e még... 

Most épp az egyik Eiffel-torony előtti fagyi árushoz húzott oda Harry, mondván mennyei a francia fagyi. 

- Hölgyem itt van a fagyija. - nyújtotta felém a tölcséres fagyit. Mivel nagyon csábítóan nézett ki, azonnal megkóstoltam. Igaza volt a göndörnek, tényleg nagyon finom volt.

- Ez isteni! - mutattam a fagyira. Harry erre csak elégedetten elmosolyodott.

- Gyere, üljünk le az egyik padra! - intett, és útban volt már az egyik üresen álló pad felé. Sokáig ültünk ott csendben egymás mellett.

- És hogy van a barátod? - tette fel hirtelen a kérdést. gazán meglepett vele. Nem gondoltam volna, hogy majd pont ő érdeklődik felőle. 

- Megvan. - válaszoltam, és megrántottam a vállam. 

- Összevesztetek? - kérdezte kimérten. Egyszerűen nem értettem, hogy miért kérdezi. Talán érdekli?! De miért érdekelné? 

- Nem. Egyszerűen akárhányszor beszélünk, neki mindig valami fontosabb közbe jön. Általában pont akkor hívja valaki, vagy el kell mennie... - mondtam, és próbáltam tükrözni a szomorúságom. Nagyon rosszul esett Nate viselkedése. Nem tudtam mire vélni...

- Biztos bulizni jár, nem? - kérdezte. Talán megakart ezzel nyugtatni?

- Nem szokott ilyen diszkókba járni. Inkább a fesztiválokat csípi. Eredetileg az lett volna a közös nyári programunk, hogy a létező összes fesztiválon részt veszünk. Csak aztán jött ez a turné dolog, úgyhogy ez a dolog elmaradt. - magyaráztam neki. Egyfolytában figyelmesen hallgatott. 

- A fesztiválokon is lehet bulizni... - mosolyodott el. Ez a mosoly volt az a mosoly, amitől rajongók ezrei elájulnának... Nekem csak feldobta valamivel a hangulatom. 

- Jó, de az teljesen más. Szerintem. - rántottam meg a vállam. 

- És te melyiket szereted jobban? - kérdezte. Közben ő már meg is ette a fagyiját. Nekem még több mint a fele megvolt. Hát sose voltam egy gyorsan evő típus...

- Igazából nekem mindegy. Csak a hangulat fontos. Ha mondjuk elmegyek egy olyan 'állat' házi buliba például, tök ól szoktam érezni magam, mert ott szinte mindenkit szoktam ismerni. Ha egy diszkóba megyek, ott nem biztos hogy jól érzem magam. Van amikor kicsit feszengek. A fesztiválokat meg alapból szeretem. Nem voltam még sokon, de amin voltam, az jó volt. - rántottam meg a vállam. - Te hogy vagy vele?

- Nekem mindegy. Csak érezzem jól magam. - rántotta meg a vállát. Miért éreztem, hogy ezt fogja válaszolni? Az utóbbi egy hét után nem volt meglepő ez a válasza. Kicsit sem. - És Liz-zel mizu? - kérdezte hirtelen.

- Liz él és virul, de miért érdekel? - húztam fel a szemöldököm.

- Mert nem tudtam más témát felhozni. - mondta, mintha ez teljesen normális lenne. Felnevettem.

- Képzeld, ma reggel azt kérdezte, hogy történt-e valami közöttünk amikor összezártak minket... - megforgattam a szemeimet cinikusan. 

- És mit mondtál? - kérdezte komoly arccal. Azt hittem, hogy majd ő is úgy reagál rá, mint ahogy én. Azonban nem így tette.

- Az igazat. Hogy semmi. - hülyén néztem rá. Ezt miért kellett neki megkérdeznie? Ez alapvető, hiszen ő is ott volt, ő is tudja az igazat. 

- Ezt miért kellett megkérdezni? Te is tudod a választ... - értetlenül néztem rá. Erre ő csak megvonta a vállát. 

~*~

- Figyelj Georgi! Nagyon sajnálom ahogy reggel viselkedtem! - ahogy beléptem a szobánkba, Liz azonnal rám ugrott. Mosolyogva megöleltem.

- Semmi baj. Csak szarul esett, hogy nem bízol bennem. - mondtam. Még egyszer bocsánatkérően rám nézett majd egyből kifaggatott, hogy mit is csináltunk Harry-vel. Azután még nagyon sok dolgot kibeszéltünk. Teljesen olyan volt, mint régen, ami nagyon hiányzott már.