22. fejezet

Huszonkettedik fejezet

Reggel ahogy felkeltem, már tudtam, hogy hova fogok menni. Nem szóltam senkinek, hiszen úgy is ellenezték volna. Valami vonzott egyszerűen oda, magam sem tudtam megmagyarázni. Csak tudtam, hogy nekem most oda kell mennem.

Gyorsan a zuhanyzóba vonultam, és gyorsan lezuhanyoztam. Magamra kaptam a ruhámat, ami egy barna mintás rövidnadrágból, egy barna felsőből és egy krémszínű blézerből állt. Gyorsan megcsináltam az egyszerű sminkem, és kifésültem a hajam, amit most kivételesen kiengedve hagytam. Óvatosan visszalopakodtam a szobánkba, és felvettem a cipőmet és a táskámat elvettem az ágyról. Kisomfordáltam az egész lakosztályból. Ahogy kiléptem a folyosóra, nagyot sóhajtottam. Túl voltam már a nehezén. Innentől kezdve nagyon nagy balszerencse kell, hogy valamilyen ismerős észre vegyen. 

Sokkal nyugodtabban mentem le a lifttel a halba, ahol azonban utolért a balszerencse. Pont velem szembe jött Zayn. Ahogy meglátott, elvigyorodott.

- Hova, hova? - kérdezte, és beállt elém, nehogy még véletlenül is eltudjak menni mellette szó nélkül.

- Ööö... megyek és sétálok egyet. Nem tudtam aludni az este, itt az ideje kiszellőztetni a fejem. - bólintottam egyet, ezzel megerősítve az elhangzottakat. Magamban megint szidtam magam, mert nem tudok rögtönözni. Mondjuk az eddigiekhez képest, ez mesteri volt.

- És azért öltöztél így ki? - nézett rajtam végig.

- Ööö... szeretnék bemenni az egyik plázába is körbenézni. - legszívesebben fejbe vágtam volna magam. Ilyen hülye kifogásokat nem találhatok ki.

- Most 9 óra van. A plázák csak 10-kor szoktak nyitni. - vigyorodott el. Nagyon élvezte, hogy nem tudom kimagyarázni magam. Túlságosan is.

- Oké... De ha már itt tartunk, te hol voltál eddig? - vontam kérdőre, hátha így hanyagolni fogjuk az "én hova megyek" témát. Szerencsére a fiú zavarba jött.

- Én... ööö... most megyek! - ezzel kikerült, és a lift felé kezdett száguldozni. Elégedetten néztem utána, majd folytattam az utam kifelé. Fogalmam sincs, hogy mit csinált Zayn ilyen korán, főleg, hogy nagy részt ő alszik a legtovább, de az tuti, hogy sose fogom megtudni valószínűleg. Még mielőtt taxit fogtam volna, elmentem gyorsan egy virágárushoz, és vettem egy fehér rózsát.

A hotel előtt egy taxi állomás volt, így csak odasétáltam, és a legszimpatikusabb sofőrhöz beültem. Gyorsan lediktáltam neki a címet, és már indultunk is. Az út végig csendben telt, de hát egy idegennel miről is beszélhetnék? Csak hallgattam a a rádiót, ami elég halkan szólt és recsegett is.

A nagy kapu előtt megállt a taxis. Gyorsan kifizettem, és már ki is szálltam. A kocsi azonnal elhajtott magamra hagyva. Senki sem járt errefelé, csak néhány ember. Még mielőtt átléptem volna a kapun, felnéztem a rácson lévő nagy feliratra. 

TEMETŐ

Sokkal rosszabb állapotban volt, mint amikor utoljára jártam itt. Amikor elbúcsúztam a bátyámtól. 

Nagy levegőt vettem, és magabiztos léptekkel elindultam be. Kísérteties volt a csend az egész környéken. Szinte egy lélek sem volt, csak néha-néha láttam, ahogy öreg nénik vagy éppen bácsik igazgatják a szeretjük sírját. De ezt is végig csendben. Akaratlanul is eszembe jutottak filmek, amikben a halottak feléledtek, és kimásztak a sírjukból. Reménykedtem benne, hogy nem most jut valaki eszébe újra éledni.

Cél tudatosan haladtam végig. Tisztán benne volt az emlékezetemben, hogy merre van az Ő sírja. Hisz annyit voltam nála. Annyit panaszkodtam neki a szüleim vitáiról. Talán beteges, de biztos voltam benne, hogy meghallgat, hogy valahonnan végig figyeli a mondandómat. 

Ahogy egyre közelebb értem célomhoz, egyre jobban elbizonytalanodtam. Talán nem kellett volna idejönnöm. De a testvérem iránti szeretet nagyban befolyásolt. Mindennél jobban szükségem volt arra, hogy láthassam ahol örök álmát alussza. Tudni akartam, hogy biztonságban van, hogy jól ápolják az emlékét. 

Körbe néztem a környéken. Tudtam, hogy itt lesz, de biztos akartam lenni benne. A tekintetemmel kiszúrtam, és lassan, óvatos léptekkel indultam el felé. Mikor odaértem, percekig álltam csak a sír előtt, és néztem. Szememmel végig mértem az egészet. Azonban a szőke kőbe vésett néven: Aaron Adams. Odaléptem, és végig simítottam az érdes felületen. Elmosolyodtam. Ápolták, vigyáztak rá. Csak ennyit akartam tudni.

Leguggoltam a sír mellé és óvatosan ráhelyeztem az eddig a kezemben szorongatott fehér rózsát. Lefolyt az első könnycsepp az arcomon. De nem voltam szomorú. Csak egyszerűen hiányzott. Vele őszintén beszéltem mindig is. Megértett. És bár volta mikor idegesítő volt, mindenkinél jobban szerettem. 

- El sem tudom mondani, hogy mennyire hiányzol! - suttogtam rekedtesen. Akármit tettem bármikor, akármennyire is voltam boldog, mindig volt valami ami hiányzott. Ami nélkül nem volt teljes a kép. Ez pedig Ő volt. A szívem mélyén tudtam, hogy figyel engem, hogy őrangyalomként véd. De az nem ugyanaz. Egyáltalán nem. Nem tudom vele megosztani a boldogságom, a bánatom. Nem tudok neki panaszkodni, nem tudok tőle tanácsot kérni. Nem volt mindig fényes a kapcsolatunk, mert mint minden testvér, mi is veszekedtünk. De ki is békültünk. Az ilyenek alkalmával pedig még erősebb lett a kötődésünk. Lehunytam a szemem, és lehajtottam a fejem. Csak egy kicsit kiakartam kapcsolni az agyam. 

- Georgina?! - hallottam meg hirtelen egy női hangot. Ismerősen csengett. Azonnal arra kaptam a fejem, és hirtelen azt se tudtam, hogy mit csináljak. Ijedten néztem a nőre. A hang a torkomon akadt, és csak néztem és néztem. Mozdulni se tudtam a meglepődöttségtől. Sőt, az ijedtségtől. Sose hittem volna, hogy még valaha is látom azok után. - Te vagy az? - szólalt meg újra. Láthatólag ő is meg volt illetődve. Nem számítottunk egymásra.

- Én... én... én már itt sem vagyok! -  nyögtem ki nagy nehezen, és elfutottam mellette. Könnyeim megállíthatatlanul kezdtek el folyni, én pedig mint egy őrült szaladtam ki. Eszem ágában sem volt vele találkozni, soha. Most viszont a sors úgy hozta össze, hogy látnom kellett. 

A temető kijárata előtt leültem a fűbe, és csak sírtam. Nem akartam látni! De kellett. Tiszta szívemből gyűlöltem, mert elfordult tőlem. Nem állt ki mellettem, holott támogatnia kellett volna. 

Remegő kézzel kivettem a telefonom a zsebemből, és tárcsáztam. Azonnal felvette.

- Georgi, te mégis hol a büdös fenébe vagy?! - szólt bele idegesen Luke. Újra kitört belőlem a zokogás, és percekig nem bírtam megszólalni.

- Láttam... - nyögtem ki végül nehezen. 

- Kit?! És mégis hol vagy?! És miért sírsz?! Georgi, bökd már ki mi történt! - üvöltözött szinte már a telefonba.

- Én... eljöttem a temetőbe Aaronhoz... de én nem akartam, hogy lásson, hogy én lássam! - sírtam egyfolytában. 

- Georgi, ha nem mondod el mi történt, csak rébuszokban beszélsz, nem tudok segíteni! - mondta most már normális, aggódó hangon.

- Luke, láttam az anyámat!