17. fejezet

Tizenhetedik fejezet

~1 hét múlva~

Vidáman beszélgetünk a kocsiban. Már esteledik, ezért fél homály van, de Ő biztosan vezet. Mint mindig. A kocsiban megy a fűtés, ezért mit sem lehet észlelni a kinti mínuszokból. Jólesően felnevetek az újabb viccén. Mindig is tudta, hogy hogyan tud megnevettetni. Mindig is tökéletesen ismert, hisz mellette nőttem fel. Kicsi koromban mindig ő volt a példaképem. Büszke voltam, hogy ismerhetem Őt. Éppen egy újabb vicc mesélésébe kezdene, amikor erős fény keletkezik előttünk. Az országúton eszeveszett tempóban valami jármű közeledik felénk. Ijedten felé nézek. Arcán idegesség látszódik. Elkapja a kormányt, ennek következtében pedig letérünk az útról. 

- Ne! - sikítok fel. - Aaron! - hirtelen nekicsapódunk valaminek és elsötétül minden.

Ijedten nyitottam ki a szemem. Nagy levegőket vettem, és lassan felültem az ágyamban. A testem tiszta izzadság volt. Újra ez az álom. Körülbelül két napja ugyanezt álmodom. Átélem az akkor történteket. Újra és újra. Mindig ugyanazt. Félek már aludni, mert nem akarom ugyanazt átélni újra és újra. Elég volt egyszer... 

És hogy miért történik ez? Ma indulunk Barcelonából Madridba. Vissza oda, ahol minden történt. Ahova életem legrosszabb emlékei fűznek.

A lehető leglassabb tempóban indultam el a már összepakolt bőröndöm fele. Elvettem a tetejéről a mára kikészített ruháimat, és hangtalanul kiosontam a fürdőbe. Liz még aludt. Nem akartam felkelteni, hisz még majdnem fél órája van arra, hogy jól kipihenje magát. 

Bezártam a fürdő ajtaját. Levettem magamról a pizsamámat, amibe már igencsak bele voltam izzadva, és a zuhanyrózsa alá álltam. Nem kíméltem magam, egyből jéghideg vizet engedtem annak a céljából, hogy teljesen felébredjek. Percekig álltam a hideg víz alatt annak ellenére, hogy egyáltalán nem esett jól. De aztán 5 perces kínzás után kellemes langyosra állítottam, és élveztem, ahogy a testem ellazul. De aztán 10 perc álldogálás után azt is meguntam, és magam köré csavarva egy törölközőt kiléptem a zuhanykabinból. A csaphoz léptem, és az arcomat még egyszer átmostam hideg vízzel. Ahogy a tükörbe néztem, egy nyúzott lányt láttam. Ez minden bizonnyal az elmúlt éjszakáimnak köszönhető. 

Megtörölköztem gyorsan, és magamra kaptam a ruhámat, ami egy világos kék farmersortból és egy barna felsőből állt, amiből egy kicsit kilátszódott a hasam. Miután ezzel végeztem, a hajamat oldalra fontam, és nagyon minimális sminket kentem fel az arcomra, azzal a céllal, hogy egy kicsit fedje el a karikákat a szemem alatt. Nem segített sokat, de még mindig jobban néztem ki, mint eredeti állapotomban. 

Csendesen visszamentem a szobába, ahol Liz már ébren volt.

- Megint azt álmodtad? - kérdezte, és megdörzsölte a szemét. Lizzie és Luke pontosan tudta, hogy mit álmodok. Azonnal elmondtam nekik. 

- Igen... - mondtam, és leültem az eddig alvóhelyemül szolgáló ágyra. 

- Georgi, ez nem normális. Már több éve történt. Rég ki kellett volna heverned. - mondta és ásított egy hatalmasat.

- Tudom, de nem tehetek ellene semmit. Csak úgy simán álmodom, és kész. - mondtam, és segítség kérően ránéztem. Pontosan is tudtam, hogy ez így nem oké. Csak éppen ilyenkor mit kell csinálni? Menjek el dilidokihoz? Nem hiszem, hogy sokat segítene. Egyszer már túl tettem magam az ilyen álmokon, most is sikerülni fog. Csak még meg kell emésztenem, hogy visszamegyek oda ahol... Egyszerűen a gondolattól is felfordult a gyomrom. Lizzie felé néztem. A szemembe könnyek szöktek. Semmi másnál nem volt most nagyobb szükségem, mint egy emberre aki szavak nélkül megtud vigasztalni.
Liz féloldalasan elmosolyodott, és kinyújtotta felém a kezét.
- Na, gyere ide! - azonnal odamentem hozzá, és megöleltem. Mindig tudja, hogy mire van szükségem. Nem hiába ő a legjobb barátnőm.

~*~

Ott álltam, tiszta feketében, akárcsak mindenki. Mellettem anyu keservesen zokogott. Apu nyugtatólag ölelte őt. A szüleim mögött állók néha-néha megsimogatták anyu hátát nyugtatólag, de velem senki sem foglalkozott. Az emberek 99,5%-a engem hibáztatott mindenért. És végül is igazuk volt. Miattam mentünk el aznap este. 

A látásom teljesen elhomályosodott. A könnyeim mindenáron kiakartak törni belőlem. De nem akartam ezek az emberek előtt. Ők nem értenék meg.

Anyu és apu egyszerre léptek a frissen a földbe helyezett koporsó felé. Egyszerre dobták a tetejére a rózsáikat. Anyuból újra kitört a zokogás. Fekete kalapját a fejébe húzta, és úgy lépdelt vissza az eredeti helyére. Mindenki szomorúan nézett rá. Nagyon megviselték a történtek. Napok óta csak zokog. Csak apuval hajlandó beszélni. Engem is elutasít. Nem mondja ugyan senki, de tudom, hogy engem hibáztat mindenért. 

Én következtem. Lassan a földbe helyezett koporsó felé lépdeltem lehajtott fejjel. A kezemben szorongattam a fehér rózsát. Az Ő kedvenc rózsáját. Mindig azt mondta, hogy minden rózsa mást fejez ki, de a fehér mindent. Mindenkinek mindig fehéret vett. Enyhe mosolyra húzódott a szám, ahogy visszagondoltam rá. De azonnal el is tűnt, ahogy felfogtam, hogy vége. Nincsen többé. Ő már hallott.

Óvatosan leguggoltam a gödör fölé. Lassan ráengedtem a rózsát. 

- Sajnálom! - suttogtam úgy, hogy senki ne hallja. Nem bírtam tovább. A könnyeim utat törtek maguknak, és megállíthatatlanul folyni kezdtek. Lassan felálltam, és megfordultam. Mindenki elhidegültem nézett rám, kivétel egy valaki. Apa. Ő megértett. Csak ő nem hibáztatott. Ahogy anyura néztem viszont megijedtem. A szemében mérhetetlen düh volt. Ekkor elegem lett. Futni kezdtem onnan. Magam sem tudtam akkor, hogy merre. Az volt a lényeg, hogy el onnan. 

- Georgi! Georgi! - hallottam hirtelen. A szemeim kipattantak, és a velem szemben ülő emberre néztem. Amilyen ijedt voltam én, ő legalább ugyanannyira. Sőt... A tekintetében értetlenség tükröződött. 

Ahogy körbe néztem, körülöttem majdnem mindenki ott volt. Lizzie, Luke, Niall, Zayn, Liam, Louis és az előttem ülő Harry.

- Mi történt? - néztem a göndör fiúra. Tudtam jól, hogy mit álmodtam. De azt nem, hogy ők mit láttak vagy hallottak. 

- Hirtelen fetrengeni kezdtél, és valakitől bocsánatot kértél. Meg valami Aaron-hoz üvöltöztél... - rázta meg a fejét értetlenül. Behunytam a szemem és mély levegőt vettem. Kellett nekem a buszban elaludni!

- Én... Én nem tudom... Nem emlékszem rá, hogy mit álmodtam... - mondtam azt, ami először eszembe jutott. Elég rossz kifogás volt, de úgy nézett ki, hogy azok elhiszik, akiknek el kellett. Luke és Liz persze furcsán mértek végig. Ők tudták, hogy miről van szó. 

- Szerintem most inkább hagyjuk itt, hadd pihenjen egy kicsit. - szólalt meg Liam. Ezer hála érte, hogy van egy ilyen tag a One Directionban! Ha most ő nem szólalt volna meg, tuti még az út végéig itt ülünk, és ők méregetnek engem.

- Mennyi idő még Madrid? - szóltam az utolsónak elmenőnek, ebben az esetben Harry-nek oda. Gyorsan megfordult. Ahelyett, hogy mosolygott volna, mint általában, az arca komoly volt. Nagyon gondolkozott valamin.

- Még kb. másfél óra. - lépett vissza elém. - Arrébb csusszansz? - bökött a fejével, hogy üljek át a másik ülésbe. Bólintottam egyet és óvatosan átültem. Nem tudtam, hogy most mit akar. Egyértelműen beszélni velem, de miről?

- Igen? - kérdeztem, amikor már vagy 5 perce ott ült, és csak nézett maga elé. Komolyan, az elmúlt hétben nem láttam ilyennek. Pedig nagyon sokat hülyültünk egymással, tényleg. Nagyon jóba lettünk. Mind a ketten elfelejtettük a nehéz kezdeteket, és csak élveztük, hogy most nincsen semmi probléma. Sokat beszélgettünk, sokat nevettünk együtt. Rá kellett jönnöm, hogy nem is ismertem én félre.

- Georgi, figyelj! Nagyon jól tudom, hogy valamit nem mondasz el nekem. De nem értem miért. Az elmúlt hétben én szinte mindent elmondtam neked magamról. Teljes mértékben megnyíltam előtted, de te... Tudom, hogy történt valami Spanyolországban, és minden bizonnyal köze van hozzá annak a bizonyos Aaron-nak is, akárki legyen az. Csak azt nem értem, hogy miért nem mondod el nekem...