5. fejezet

Ötödik fejezet

Mivel tegnap megígértem Nate-nek, hogy ma elmegyek a meccsére, már csak Lizzie-t kellett meggyőznöm.  Nem kellett nagyon megerőltetnem magam, szinte azonnal igent mondott mondván, hogy így nem kell az öccsére vigyázni. Szegénynek nagyon összejöttek most a dolgok...

Miután otthon kiteregettem és kivasaltam a tegnap kimosott ruhákat, rögtön felmentem a szobámba és elkezdtem készülődni. Lezuhanyoztam, felraktam egy nagyon minimális sminket és kivasaltam a hajam. Eredetileg sokszor hordom nagy loknikkal, de ha rám jön, kiszoktam vasalni. Kell a változatosság. Miután ezekkel végeztem, a szekrényem elé álltam, és kiválasztottam egy szerelést, ami minden szempontból jónak tűnt. Igen ám, csak ez nem ment ilyen könnyen. Valamelyik nem volt épp kényelmes, a másik nem épp focimeccsre való, a harmadik meg túl nyárias... A többiről nem is beszélve. De ezek már megszokott dolgok, ahogy szinte minden lánynál. Viszont a mai napon még annyi esélyes összeállítást sem találtam, mint általában. Végül úgy döntöttem, hogy egy egyszerű fehér kötött felsőt, és sima kék farmert veszek fel. Az egyszerű, de mindig jól bevált szerelésem. Van akinek az, nekem ez...

Egyedül indultam meg a focipálya felé. Lizzel azt beszéltük meg, hogy a bejáratnál találkozunk. Nem akartunk kitérőt tenni egymás felé. Szerencsére nem kellett sokat várnom a buszra. Valahogy mindig akkor jön a busz, amikor én megérkezem. Vagy éppen csak pár percet kell rá várnom. Remélhetőleg ez továbbra is így lesz..

A pályáig még kellett valamennyit sétálnom, de egyáltalán nem bántam. Sétálni sosem árt, és amúgy is szeretek. 

A kapuban már ott várt Liz. Mielőtt odaértem volna mellé, gyorsan megnéztem az időt. Most én késtem 10 percet, de ahogy őt ismerem nem sokkal előttem érkezett. Nálunk ez így van, mindig késünk minden honnan, és azon versengünk, hogy ki késik kevesebbet. Hát most ő nyert. 

- 3 perccel gyorsabb voltam! - vigyorodott el köszönés nélkül. 
- Mennyi ideje ez az első alkalom? Nem is tudom... - vigyorogtam rá, és közben megrántottam a vállam. Azonnal megsértődött. Persze nem komolyan, csak eljátszotta.
- Örülhetnél a sikereimnek. - tette karba a kezét.
- Liz, ezek nem sikerek. Csak... Versengések. Asszem. - magamon is meglepődtem, hogy hogy tudok ilyen értelmes mondatot össze rakni. De hát na, nem szoktam előre megfontolni a dolgokat.
- A versengések végén pedig mindig van egy győztes, akinek ezzel több a sikerélménye. - mintha fel sem tűnt volna neki az, hogy egy teljesen értelmetlen mondatot mondtam neki. Tovább állította az igazát.
- Jó rendben, sikerélmény. De gyere, menjünk már be! Még a végén lemaradunk a meccsről. - szó nélkül elindultam befelé. Közben azért Lizt is magam után húztam. 
- Ööö, amúgy mióta szereted ennyire a focit? - kérdezte felhúzott szemöldökkel. 
- Nem szeretem. Viszont Natet igen, és ha ezzel jár, akkor oké. Akármennyi focimeccset hajlandó vagyok megnézni érte. - mosolyodtam el. Közben már felértünk a lelátóra, és az első sor egyik helyén leültünk. Még nem kezdődött a meccs, de már melegítettek. 
- Ó, ez olyan romantikus! Remélem egyszer én is találok egy ilyen fiút! - mosolyodott el a gondolattól is. Magamban én is mosolyogtam. Előtte ott van a szerelem, csak éppen nem hajlandó észrevenni. Pedig nem fog örökké előtte lennie, és nem tudja mit is veszít.
- Hidd el, közelebb van hozzád, mint azt te gondolnád! - vigyorogtam rá. Tudta nagyon jól, hogy kire értem. 

~*~

- Ügyes voltál! - ugrottam Nate nyakába, amikor kilépett a kapun. Nem volt időnk még a pályán köszönni egymásnak, de küldtem neki puszit. Ez ilyenkor már megszokott.
- Tetszett a gólom? - mosolygott rám, de közben nem engedett el.
- Fantasztikus volt. Mától ez a kedvencem. - ahogy kimondtam, felnevetett.
- Nem unod még, hogy mindig a legújabb gólom a kedvenced? - nevetett még mindig. Csak megrántottam a vállam, és megráztam a fejem.
- Minden gólod eggyel szebb a másiknál. Nem tehetek róla. - alig mondtam ki az utolsó szót, máris megcsókolt. Utána pedig összeborzolta a hajam. Nem mintha eddig nem tudom hogy állt volna, de akkor is. Nem szeretem.
- Hé! - néztem rá nagy szemekkel. - Ezt most miért? - tártam szét a karjaimat, majd elkezdtem igazítgatni a hajam.
- Mert bolond vagy! - kinyújtotta a nyelvét, majd elkezdett a kocsija felé menni. Gyorsan utána mentem, és a tökéletesen beállított haját én is összeborzoltam. Bár amennyire tudtam... - Ezt még vissza kapod! - kezdett el rohanni utánam. Én már sokkal közelebb voltam a kocsihoz, mint ő. Előre felkészültem. De sajnos még így is gyorsabbnak bizonyult nálam. Pont a kocsinál voltam már, amikor éreztem, hogy hátulról megölel. - Megvagy! - suttogta a fülembe, majd szembe fordított magával, és lágyan megcsókolt. Ha nem tartott volna olyan erősen, simán elolvadtam volna... Még ennyi idő után sem tudtam megszokni, hogy milyen hatással van rám.
- Khmm. - köszörülte meg valaki mellettünk a torkát. Mind a ketten tudtuk, hogy ki az. Ki lenne más? - Örülök, hogy szeretitek egymást meg minden, de egy kicsit tekintettel kéne lenni a szinglikre is... - egyszerre néztünk Natel Lizzie felé.
- Te pedig tekintettel lehetnél a romantikus pillanatokra. - vágtam rá azonnal. Liz felvonta az egyik szemöldökét.
- Ez nem romantikus, mert én itt vagyok. Ha nem lettem volna itt, akkor az lett volna. De mivel én mindent láttam, nem az. - mondta. Látszott rajta, hogy büszke magára, amiért így összeszedte a mondandóját. Csak éppen annak nem volt semmi értelme.
Már épp nyitottam volna a számat, hogy elmondjam ez nem így van, de Nate gyorsabb volt.
- Igazad van, ez így nem romantikus... - mondta enyhén cinikusan. Liz inkább ezt eleresztette a füle mellett.
- Nate, inkább a kocsidat nyisd ki! Nem szeretnék egész nap itt dekkolni. Légy tekintettel a szingli harmadikra is. - mondta komolyan, de láttam rajta, hogy magában mosolyog. Ők Natel már jóval régebb óta ismerik egymást. Szoktak efféle szóváltásaik lenni.
- Igenis Lizzie kisasszony! - egy egyszerű mozdulattal kinyitotta a kocsi ajtaját, és kinyitotta a hátsó ajtót Liznek. Elég vicces jelenet volt, magamban jót is nevettem rajta.
Átsétáltam a kocsi másik oldalára, és már épp beakartam szállni, amikor Nate előttem termett és kinyitotta nekem az ajtót.
- Hölgyem. - nyomott egy puszit a homlokomra. Csak rámosolyogtam, és beszálltam. Esküszöm, mintha hiperaktív lenne. Nemrég lett vége a foci meccsének, és még rohangál...
Nate nagy lendülettel szállt be a kocsiba, aminek a hatására az megmozdult.
- Kövér. - lehetett hallani alig hátulról.
- Te ott maradj csendben! - nézett a visszapillantóba a 'sofőrünk', és elindította a kocsit.

~*~

- Sziasztok ti ismeretlenek! - köszöntött minket a pult mögül Luke, amikor beléptünk a kávézóba Lizzel. Nate nem jött, mert neki találkozója van a csapattársaival, de azt mondta, hogy a végére mindenféleképpen befut. 

- Miért vagyunk ismeretlenek? - húzta fel a szemöldökét Lizzie. Én sem értettem igazából ezt miért mondta.

- Egész nap arra vártam, hogy majd valamikor gondoltok rám is, aki itt dolgozza ki a belét, és meglátogattok. -mondta, mintha ez természetes lenne. Mondjuk neki az is. 

- Bocs, de Nate meccsén voltunk, utána elmentünk neki segíteni ajándékot venni. - rántottam meg a vállam.

- Tényleg! A jó öreg Nate cimborám! Már rég láttam. De milyen ajándékot vett és kinek? - húzta fel a szemöldökét. Ha most hallotta volna Nate, hogy azt mondta öreg... Máris nem lennének olyan jó 'cimborák'.

- Az unokahúgának lesz valami partija szerdán, és neki vett. - válaszolt most Liz. Szerdán Nate hivatalos a 11 éves unokahúga szülinapjára. Szegénynek nincs sok kedve egy szülinapi zsúron lennie, de a szülei megtiltották neki, hogy bármi más programja legyen. Igen, egy 19 éves fiúról beszélünk. 

- Csóri. - vágott egy érdekes fintort Luke. Mondtam már, hogy fantasztikus az arcmimikája? -Ja, amúgy Louis úgy döntött, hogy ma is eljön hozzám beszélgetni. Hát nem zsír? - vigyorodott el. Örültem Luke boldogságának. Látszott rajta, hogy szeretne még többet beszélni Louissal, csak éppen tegnap a nagy társaságnak köszönhetően nem igen jött össze. Mondjuk én azt sem értettem, hogy miért pont ők ültek egymástól a legmesszebb. 

- Az szuper! És mikorra jön? - kérdeztem. 

- Olyan tájt, mint tegnap. Vagyis akármelyik pillanatban. - vigyorgott még mindig. 

- Amúgy te honnan ismered Louist? - tette fel a semmiből a kérdést Liz. Tegnap nem volt itt, úgyhogy jócskán le van maradva.

- Egy... - kezdte volna már mesélni a történetet, ám Melissa észre vette, hogy Luke nem éppen a munkával van elfoglalva.

- Luke! Azonnal dolgozz tovább! - szólt oda neki szigorúan. - Ti lányok pedig ne tartsátok fel! Tudjátok milyen, ha elkezd vele valaki beszélgetni, levakarhatatlan. - nézett ránk. Az a tipikus kis főnöki nézés... 

- Csak köszöntünk. - mondta gyorsan Liz, majd az egyik asztalhoz húzott, és lenyomott a székre. - Esküszöm, ez a csaj az idegeimre megy. Úgy ugráltatja Lukeot, mintha a főnöke lenne... - összehúzott szemöldökkel néztem rá. Most ezt komolyan mondta?!

- Tulajdonképpen az is... - céloztam finoman az előbbi mondatára. A mai napon már legalább a 10. értelmes mondat. Igazán formában vagyunk...

- De csak KIS főnök! - nagyon, nagyon, nagyon kihangsúlyozta a 'kis' szót. Végül is igaza van. De Melissa feladata a kávézó rendben tartása. 

- Ez a feladata. 

- De akkor is. Nézd meg, most is ott magyaráz neki. Feleslegesen! Luke tudja mit kell csinálnia. Ez a csaj úgy ahogy van idegesítő és túlbuzgó. - mondta, és le nem vette volna a szemét róla. És ekkor megcsapta az orromat a féltékenység összekeverhetetlen szaga. Szóval Lizt nem a csaj idegesíti, hanem az, hogy ő többet van Lukeal. Hát nem aranyos?

Inkább nem válaszoltam semmit a kijelentésére, csak rámosolyogtam amolyan 'mindent tudok' mosollyal. Azonnal el is pirult. Lizzel mindig is könnyen ment ez a nem beszélünk, de megértjük egymást dolog. Most is értette azt, hogy tudom, hogy féltékeny. 

- Nem Georgi, nem kell ilyenekre gondolni. Csak szimplán idegesít a csaj, és kész. - mondta és a feje tiszta vörös volt. Még előttem is elpirul ezzel a témával kapcsolatban. Pedig mi aztán tényleg mindent elmondunk egymásnak. 

- Értettem paradicsom. - vigyorogtam rá. Erre csak rosszallóan nézett rám. 

Szememmel újra a pult felé néztem, azonban Luke nem volt ott. Gyorsan körbe járattam a tekintetem a teremben. A bejárati ajtónál aztán észre vettem a nekem háttal álló barátocskámat. Ha jól láttam a nem rég érkező Louissal beszélgetett. Louis mellett viszont ott állt a göndörke fiú is. Nem arról volt szó, hogy csak Louis jön, hogy tudjanak beszélgetni ketten Luke-al?
A következő pillanatban Luke már a mi asztalunk felé irányította a két fiút.
- Sziasztok! - intettek egyszerre. Gyorsan visszaintettem nekik, és ahogy láttam Liz is így tett.
- Nem lenne probléma ha itt hagynám őket? Nem nagyon tudnak magukra vigyázni, és nekem még dolgoznom kell... - mondta vigyorogva Luke. Csak elmosolyodtam rajta és vártam, hogy Liz majd válaszol. De valószínűleg ő is így volt vele.
- Komolyan, ennyire rossz társaság vagyunk? - húzta fel a szemöldökét Louis. Talán egy kicsit kétségbe esett. De hát mi nem úgy gondoltuk, csak éppen most nem működött köztünk a telepátia Lizzel.
- De persze! - mondtam gyorsan. - Maradjatok csak! De én nemsokára megyek, mert dolgoznom kell. - böktem fejemmel a még üresen álldogáló színpad fele.
- Az nem probléma. - mondta Louis, és helyet foglaltak. Luke abban a pillanatban elhúzott vissza dolgozni, ezzel magunkra hagyva minket. A tegnapi napból következtetve most az jött volna, hogy tök jól elkezdünk beszélgetni és jókat nevetni. Ehhez képest senki sem szólalt meg, csak néztünk magunk elé. Fogalmam sem volt arról, hogy most mit kéne csinálnom. És a többieknek sem. Feszültem néztem fel a faliórára, és egy nagy sóhaj hagyta el a számat. Nem kell tovább ebben a nagy csendben itt ülnöm. Itt az ideje elkezdeni a munkaidőmet!
- Nekem most mennem kell dolgozni! További jó beszélgetést, de azért nehogy félbe szakítsátok egymást! - vigyorogtam rájuk, és elrobogtam a gitáromért, onnan pedig egyenesen a színpadra. Elhelyezkedtem kényelmesen és elkezdtem a "produkciómat".
- Mindenkinek kellemes napot kívánok! Most következzék Ed Sheeran dala, a Give Me Love! - elmosolyodtam, és elkezdtem gitározni. Mint általában minden dalt, ezt is imádom.

~*~

Mint általában mindig, most is jó kedvűen jöttem le a színpadról. Szeretem ezt csinálni. Egyszerűen csak jobb kedvem lesz tőle.

Azonnal elindultam az asztalunk felé, ahol már ott volt Luke is. Épp Louissal folytatott valamilyen nagyon fontos dologról megbeszélést. Vagy csak simán meséltek egymásnak történeteket. Levágtam magam az egyik üres székre, és mosolyogva rájuk néztem.

- Nagyon szépen énekeltél. - szólt hozzám Harry. Őszintén szólva eddig nem sokat beszélgettünk, de jó fejnek tűnik. Legalábbis a sztorikból amiket meséltek róla.

- Köszi. - mosolyogtam rá. Mindig jól esnek a dicséretek. Önbizalmat adnak, mint mindenkinek. Eleinte mindig félve mentem fel énekelni, attól rettegve, hogy elrontom és kinevetnek. Sosem voltam az aki minden áron a középpontban akar lenni. Sőt, ha tehetem inkább elvegyülök. Aztán amikor egyre többen dicsértek meg, egyre biztosabb lettem magamban. Mára már sokkal biztosabban éneklek, mint anno, az elején. Persze még most is benne van a pakliban az, hogy esetleg elrontom. De már nem félek tőle. Inkább számításba sem veszem.

- Georgi! - nézett rám ijedten Lizzie. Eddig vagy Harryvel beszélgetett, vagy a telefonját bújta. Valakivel nagyon sms-ezett. - Haza kell mennem! Most azonnal! - láttam a tekintetén, hogy valami nagyon komoly dolog történt. Ettől pedig én is megijedtem. 

- Miért? - tettem fel az ilyenkor szokásos kérdést.

- Anyu hazajött. - ahogy kimondta, megnyugodtam. Nem teljesen, de nagyjából igen. Csak azt nem értettem, hogy ezt miért olyan rossz.

- És? - húztam fel a szemöldököm. 

- Azt írta apu, hogy az össze cuccát. El akar menni! Végleg! - lesütötte a szemeit. Biztos voltam benne, hogy mindjárt sírni fog. Azonnal mellé mentem és átöleltem. Nem tudtam neki mit mondani, mert felesleges lett volna. Mondjuk nem is tudtam volna. Pedig ha valaki tudja milyen érzés ez, az én vagyok... Éreztem ahogy remeg. Talán a félelemtől? Mondjuk meg is értem, az anyukája most akarja itt hagyni őket.

Már épp mondani akartam neki, hogy ha gondolja hazakísérem. Ám pont ekkor toppant be az ajtón Nate. Tudtam, hogy kocsival van. Szinte mindig kocsival van. Általában nem rajongok ezért, mert én imádok sétálni, de most nagyon is jól jött.

- Nate! - szóltam neki. Azonnal rám nézett. Először még mosolygott, de nem sokára értetlenül nézett. Nagy léptekkel elindult felénk. 

- Mi történt? - nézett mélyen a szemembe.

- Haza kéne vinni. Majd később elmesélek mindent! - mondtam neki, és Lizt a karjaiba adtam. Szinte szó szerint. Szegényt nagyon megtörte a dolog. 

- De nem tudom, hogy vissza tudok-e jönni... - kezdte még Nate. Hozzám jött, hogy együtt legyünk. De most ez sokkal fontosabb. Mi még vagy ezerszer tudunk együtt lenni, de Liz ha most esetleg nem tud ott lenni... Így nincs is meg annak az esélye, hogy hatással legyen az anyukájára, hogy ne menjen el. Ettől pedig függ az egész élete. Persze már fél lábbal az önálló életben van, de a szülei nagyon fontosak. Mint mindenkinek. Lizzienek meg főleg! Ő tökéletes családban nőtt fel. Nincs ehhez hozzászokva.

- Nem baj. Majd este beszélünk! - mosolyogtam rá, Liz vállán pedig még egyszer végig simítottam a kezemmel nyugtatás képen.

- Mi történt? - fordult felém egyből Harry, amikor visszaültem az eredeti helyemre.

- Családi problémák... - mondtam, és fintorogtam egyet. Nem akartam részletezni a dolgokat. Végül is semmi köze nincs hozzá.
- Ó, értem. - bólintott egyet. - Egyébként ti már régóta ismeritek egymást? - kérdezte. Örültem neki végül is, mert nem kell csendben ülnünk. Sokkal jobban szeretek beszélgetni valakivel mintsem csak ülni, és nézni a semmibe.
- Mármint Lizzel?
- Meg Luke-al. Olyan jól megértitek egymást... - célozgatott a jó barátságunkra.
- Én 3 éve költöztem ide, és a suliban ismertem meg Lizt. Utána ő bemutatta nekem Luke-ot, és így ismerkedtem meg itt mindenkivel... - mosolyogva gondoltam vissza azokra az időkre. Nem éppen fénykoromban költöztem ide, de Liz segített beilleszkedni. Nagyon jó barátnő, akárcsak Luke.
- Azt hittem, hogy legalább egy évtizede ismeritek már egymást... - mosolygott, szinte megállás nélkül.
- Ők egymást igen, én már kevésbé. - bólintottam, mintha csak magamban is megerősítettem volna.
- És ha szabad tudnom, honnan költöztél ide? - tette fel a következő kérdést.
- Spanyolországból.
- Akkor tudsz spanyolul is, nem? - felnevettem. Nagy logika kell ehhez a kérdéshez.
- Sí. - feleltem spanyolul. Csak még jobban elmosolyodott.
- Nem szeretettek ott lakni, vagy miért jöttetek Londonba? - szokásosan lefagytam. Biztos csak beszélgetni szeretett volna, de megtalálta a legesleggyengébb pontom. Percekig csendben ültem, és gondolkoztam, hogy erre most mit mondjak. Harry egész végig furcsán figyelt. Várta a válaszom.
- Ööö... Mi ez, kivallatás? Most én kérdezek! - mondtam, és közben próbáltam leplezni zavartságom. Kevés sikerrel.
- Rendben, akkor kérdezz. - dőlt hátra a székében. Tekintetében láttam a kíváncsiságot, de nem merte tovább húzni ezt a témát. Nem lett volna értelme, úgysem mondtam volna el egy számomra még idegen embernek.
- Oké... Várj, mindjárt eszembe jut valami. - nevettem fel, és elkezdtem gondolkozni a kérdésemen. Amiből aztán nagyon sok kérdés lett. Nagyon elkaptam a fonalat a végére...